Cipruslombok alatt – A halál romantikája Petőfi lírájában

Ha Petőfi neve felcsendül, sokak fejében azonnal a forradalom tüze, a szabadság eszméje vagy a népies stílusú, természetközeli versei villannak fel. Az alföldi táj, a nép hangja, a szenvedélyes politikai líra jellemezte verseinek világát. Kevesebben tudják viszont, hogy Petőfi Sándor életművének van egy sötétebb, csendesebb, mégis döbbenetesen őszinte és megrázó fejezete: a sírversek világa.

Ez a világ nem szimbolikus, nem allegorikus – nagyon is valóságos gyászból és húsba maró veszteségből született. A történet 1844 karácsonyán kezdődik, amikor a fiatal költő barátja, Vachott Sándor házában megismerkedik a háziasszony 15 éves húgával, Csapó Etelkével. Az ifjú lányban Petőfi egy eszményi szerelmet lát – tisztán vágyott, érintetlen, megközelíthetetlen. A sors azonban nem hagy időt sem szerelemnek, sem kölcsönösségnek: alig másfél hónap múlva, 1845 januárjában Petőfi visszatér Vachottékhoz, és ott értesül Etelke váratlan haláláról.

A hír sokkolja. A költő napokra megszállott gyászolóvá válik: kijár a sírhoz, végül be is költözik a halott lány szobájába. Nem egyszerű gyászról van szó – ez már a romantika egyik legmélyebb és legdrámaibb pillanata, ahol a költő nemcsak a halált, de annak poétikai esszenciáját is meg akarja érteni. Így születik meg a Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklus, amely a magyar irodalom egyik legsajátosabb gyászműve.

„E szobában lesz lakásom;
Édes kín lesz laknom itten…”

Ez még nem az a Petőfi, akit a Nemzeti dal vérpezsdítő sorai mögött ismerünk meg. Ez egy másik Petőfi – érzékeny, gyötrődő, a halál árnyékában bolyongó költő, aki a romantika misztikus hangján szól.

A temető, a sír, az álombeli találkozás a halottal: ezek mind a korabeli művészek kedvelt toposzai. A romantika szerint ugyanis vannak kiválasztott lelkek – megszállott költők –, akik kapcsolatba tudnak lépni a túlvilággal.

Petőfi számára Etelke nem csupán egy személyes veszteség: ő válik az eszményi, meg nem élt szerelem örök jelképévé. A költő így nemcsak egy lányt sirat el, hanem a lehetőséget is az örök szerelemre, amely sosem teljesedhetett be.

„Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyádat?
Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól:
A szerelemnek epedő szavát.”

Petőfi sírversei tehát nem csupán egy gyászfeldolgozás részei, hanem irodalomtörténeti különlegességek is. A halál itt nem a vég, hanem egyfajta kapu – a szerelem legutolsó állomása, egy olyan világ küszöbe, ahol talán még lehet beszélni, találkozni, szeretni.

Ez az ismeretlen, árnyékos Petőfi nem kevésbé zseniális, mint a forradalmár. Csak csendesebb. És talán épp emiatt még fájóbb.

„E szobában lesz lakásom
Édes kín lesz laknom itten,
Itten laknom,
Őt láthatom
Mindig éber emlékimben.”

Ez a szakasz kissé balladisztikus világot tár elénk, amely a romantika korszakának egyik hangsúlyos műfaja volt – nem véletlenül. A kor emberét különös vonzalom fűzte a halál misztikumához, a transzcendenshez, a síron túli élethez, így egy napjainkban is örök érvényű kérdést forgattak a gondolataikban: van-e élet a halál után?

Kiemelt fotó: Irodalmi Jelen

Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év