Miért félek a csendtől?

Van egyfajta csend, ami nem a nyugalmat jelenti, hanem valami sokkal feszültebbet. Nem az a csend, amikor a fűben mozdulatlanul alszanak a bogarak, vagy amikor csak a tücskök ciripelnek este. Az más. Az a természet csendje – élő, lélegző, valahogy mindig ismerős. Én attól a másik csendtől félek. Attól, ami bent van. Ami akkor jön, amikor már minden más elhallgat: nincs zene, nincs beszélgetés, nincs képernyő, csak én. Én és a saját gondolataim.

Kisvárosban nőttem fel. Esténként, amikor a ház elcsendesült, és az ég fekete lett, a ház mögött néha lehetett hallani, ahogy denevérek cikáznak. Az udvar végében egy bagoly huhogott, és néha még a szomszéd kutya morgása is áthallatszott. De ezek nem ijesztettek meg. Sőt, inkább biztonságot adtak. A félelem mindig belülről jött. Akkoriban még azt hittem, hogy a sötét sarokban lakó szörny miatt. Képzeletbeli lényekkel próbáltam elmagyarázni azt a fura érzést, amit akkor éreztem, amikor elalvás előtt túl sokáig volt csönd. Pedig igazából nem is a szörnyek voltak félelmetesek, hanem amit képviseltek: szorongást, magányt, azt, hogy valami nem jó, de nem tudom megfogalmazni, mi.

Most sem sokkal könnyebb. Ha napközben egyedül maradok, mindig betöltöm a csendet valami mással. Zene. Videók. Üzenetek. A fejem tele van – de ha egyszer csak minden leáll, és nem szól semmi, újra megjelenik az a régi feszültség. Akkor előjönnek a kérdések:

Miért érzem néha, hogy nem vagyok elég? Hogy nem tudok rendesen kapcsolódni másokhoz? Mi van, ha sosem fogom igazán megérteni magam?

Emlékszem egy estére, nem is olyan régen volt. Valahogy minden csendes lett. A család elfoglalta magát, senki nem hívott, és hirtelen ott találtam magam a szobában egyedül. Kimentem az udvarra, csak úgy, hátha ott jobb. A diófa tövében ültem le, hátamat a törzsének támasztva. Semmi nem történt, csak a szél fújdogált, és a denevérek halk neszezése hallatszott. Ott volt az ismerős érzés – az a furcsa, nehéz csend. De nem szaladtam el. Nem nyúltam a telefonomért. Nem próbáltam elhallgattatni. Csak ott ültem, néztem az eget, és hagytam, hogy jöjjön, amit hoz.

Azt hiszem, akkor éreztem először, hogy talán nem is kell mindig elfutni a csend elől. Hogy talán pont ez az a tér, ahol feldolgozhatom a stresszt, ahol meghallhatom magam. Mert a zaj nem mindig menekülés – de túl sok belőle elzárhat attól, hogy igazán érezzek. A csend néha nehéz. De talán benne van a válasz is arra, amit keresek.

És te? Te mit érzel, amikor tényleg elhallgat körülötted minden? Félelmet? Megkönnyebbülést? Vagy valami egészen mást?

Kiemelt fotó: Wallpaper Flare

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály