Miért fáj néha a saját írásomra nézni?

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem néha fizikai fájdalmat okoz visszanézni arra, amit én írtam. És nem azért, mert rosszul fogalmaztam, vagy mert nem volt elég szép a stílus. Hanem mert minden szó mögött ott van valami, amit már régóta próbálok elfelejteni. Egy érzés. Egy helyzet. Egy seb.

A legtöbbször akkor írok, amikor valami bánt. Amikor feldühít egy igazságtalanság, megérint egy nehéz téma, segíteni szeretnék anélkül, hogy beszélnék, vagy egyszerűen csak túl sok bennem minden, és nem tudom másképp kimondani, amit érzek. Ilyenkor leülök, és kiírom magamból. Naplóbejegyzések, néha versek. Főleg akkor, ha már semmi más nem segít. Amikor úgy érzem, ha nem írom le, akkor megfulladok tőle.

És épp ezért fáj visszaolvasni. Mert minden egyes szó egy régi érzést hoz vissza. Nem a szavak fájnak, hanem az, amit átéltél, amikor leírtad őket. És furcsa, mert néha már túl vagy rajta. Már nem fáj úgy. Már elmúlt, elcsendesedett. De amint meglátod újra azt az oldalt, azt a verssort, azt a hasonlatot, újra ott vagy. Visszaránt a fájdalom. Mintha egy régi seb újra viszketni kezdene, hiába gyógyult be rég.

Néha az is fáj, hogy akkoriban ez volt a legőszintébb formád. Hogy ott, abban a pillanatban csak így tudtál élni, túlélni, lélegezni. És most, amikor visszanézel, látod a régi énedet. Azt a verziódat, aki annyira el volt keseredve, annyira szét volt csúszva, hogy csak az írás maradt neki. És ez valahol gyönyörű is, de inkább szomorú. Mert senki nem akarja újra átélni a legnehezebb pillanatait – még akkor sem, ha ő maga írta le őket.

Volt, hogy megmutattam valakinek egy-egy írásomat. Eleinte rossz érzés volt – mintha leplek, védelem nélkül állnék előtte. Túl sok minden volt benne, amit nem mondanék ki hangosan. De aztán, amikor láttam, hogy megérti, átérzi amit írtam… akkor valami megváltozott. Akkor már nem csak az én fájdalmam volt, hanem valami közös. Valami, amit más is érzett már, csak nem tudta megfogalmazni.

És azt hiszem, ezért is fontos mégis leírni, amit érzünk – még ha fáj is visszanézni. Mert az írás nem csak emlék. Terápia. Tükör. Kapcsolat. Lehetőség arra, hogy valaki egyszer majd elolvassa, és azt mondja: „Pont így éreztem én is, csak sosem tudtam szavakba önteni.”

Talán a saját írásom nem azért fáj, mert rossz. Hanem mert igaz. És az igazság mindig egy kicsit élesebb, mint amit szeretnénk elviselni. De ha nem lenne, nem is lennénk képesek továbbmenni. Nem tudnánk gyógyulni.

És így, még ha könnyezve is nézek rá néha, örülök, hogy leírtam. Mert akkor legalább nem maradt bennem. És valahol, valaki talán pont erre a mondatra várt, hogy végre ne érezze magát egyedül.

Kiemelt fotó: Marcos Paulo Prado | Unsplash

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály