Lipták Vivien – A kirakat túloldalán

Körtefák a fejünk fölött. Kávé az asztalon. Hajamat finoman meglobogtatja a szél. Valahonnan messziről autók zaja szűrődik elejtett szavaink közé. A lábamnál barna szőrcsomó halkan liheg. Lábfejemet a nap foszlányai ragyogják be, boldogan játszanak rajta. Ma minden más. Ma másképp ragyog minden. Más illata van a lehullott szilvának, más a kávé íze. Zamatosabb. Velem szemben ősz hajú nő üldögél. A földet bámulja. Nézi, ahogy a tegnap megevett dinnye magvai miként tűnnek el az eső áztatta földben. A csönd nem kínos köztünk – otthonos.

Hirtelen nagy levegőt vesz, mintha egy régóta őrzött titkot szeretne elárulni. Kék egyenruha jut eszébe. Csipke. Vasalt zsebkendő. Szegénység. Az utcán sétált évekkel ezelőtt, az egyik üzlet kirakatában sárga sál díszelgett. Nem különleges darab – de neki akkor a világot jelentette. Megállt. Nézte. Vágyakozott. „Lesz-e nekem valaha ilyenem?” – kérdezte magától. Nem lett. Akkor még nem. Továbbment, az élet pedig vele együtt ballagott. Kicsit szomorú volt, de elfogadta. Később aztán lett egy kis pénze. Visszament a bolt kirakatához. Ott volt még a sál. Napszívta, kissé megfakult, de még mindig az volt. Gyönyörű, és neki tervezett. Mintha az idő, a vágyakozás és a kitartás együtt szőtték volna azt a sálat. Tovább csodálta.

– A sárga sálat szeretném. Azt, ami a kirakatban van. – mondta a lány, kicsit félénken, miután besétált az üzletbe.
– De hisz azt már kiszívta a nap. – felelte az eladónő.
– Nem baj. Én azt szeretném.

Az eladónő bólintott. A sárga sál az üzleten kívül még szebbnek tűnt. A lány boldog volt. Később ugyanazt a sálat megkapta piros színben is. Boldogabb volt, mint valaha.

Évekkel később ugyanez a kislány a zsebembe csúsztat egy kis pénzt.

– Vegyél magadnak valami szépet! – mondja kissé bazsalyogva, majd megütögeti a kezemet, és int, hogy ne áruljam el senkinek. Ez a kettőnk titka marad. Akkor még nem értettem.

Most, hogy a körtefa árnyékában ülünk, ő mesél, én pedig csillogó szemeit figyelem, hirtelen már minden értelmet nyer. Már nem a ráncait, a munkától elfáradt kezeit, az ősz haját látom, hanem a kislányt, aki vágyakozva állt a kirakat előtt, tele reménnyel. Számtalanszor csúsztatott pénzt a zsebembe. De most már világos: nem a pénzt adta, hanem a lehetőséget az álmodozásra. A lehetőséget, hogy nekem is legyen egy sárga sálam. Bármi, ami vágyból lett valóság. És amit aztán, ha eljön az ideje, majd tovább is lehet adni.

Az álmodozó kislány ma már a nagymamám, aki minden nap úgy néz a világra, mintha még mindig ott állna a kirakat előtt. Csak most már nem magának kíván sárga sálat, hanem nekem. Csendben figyel, kérdezés nélkül ad, és talán abban reménykedik, hogy egyszer én is megtalálom a saját kirakatomat – és nem félek majd bemenni, akkor sem, ha a sálat már kiszívta a nap. Mert amit egyszer tiszta szívből kívánunk, az akkor is érték marad, ha az idő nyomokat hagy rajta. És ha egyszer megtanultuk felismerni ezt, már tudni fogjuk, hogyan adjunk lehetőséget másnak– csendben, zsebünk melegéből, egy apró mozdulattal.

Lipták Vivien,
Partiumi Keresztény Egyetem