Apollónnak – Balogh Olívia versei

Szemed fénye

Szemed olyan, mint a nyári ég,
Tiszta, de mély, s benne titok lakik.
Ha rám tekintesz, minden bennem ég,
És hallgatásod is zenévé válik.

Arany sugár a pillantásod íve,
Mint napfény, játszik víz tükrén puhán.
Bennem maradsz – nem múlsz el soha,
Ha behunyom szemem is, ott talállak tán.

Szemed világától a sötétség kitisztul,
Úgy érzem, újra hinni is tudok.
Mintha belőle egy másfajta rend szólna,
Hol nincs hazugság – csak igaz dolgok.

Ne vedd el tőlem ezt a fényt, kérlek,
Mert nélküle a szívem elvakul.
A világ csupán árnyék lenne újra –
De te világítasz minden felhőn túl.

Lantod hangja

Lantodon játszol – s a világ
Megáll, sorsát felejti már.
Hangodban minden megtalál
Egy elveszett, ősi imát.

A húrok sírnak, mint a szív,
Mely bennem csak téged hív.
Zene vagy, tűz és szenvedély,
S én lángodért halnék is, ha kérsz.

Dalodban nappal és sötét
Egymásba omlik szelíden.
Én ott vagyok minden zenédben –
Hol egy szó is rólam beszél.

Apollón, hallgass újra rám,
Zenédet hadd vigyem tovább.
Légy dal, légy szívverés, légy hang –
Légy minden bennem, ami rang.

Aranyíjú vágy

Aranyíjad feszül felém,
Nem menekülhetek, nem én.
Nyilad belém hatol, láng a vég –
De boldog a tűz, ha tőled ég.

Nem vágytam semmire, míg jöttél,
Nem éltem addig, csak voltam.
Most minden percem teérted
Reszket a lélek titkos foltján.

Szívem célpont lett, s te célzol –
A fájdalom: gyönyör utánad.
Úgy fáj, ha nem vagy, mégis jó,
Ha láthatlak, akár egy álmot.

Sebem te vagy – és gyógyítóm.
Te vagy a nyíl és a kéz is.
Apollón, ne hagyj el, kérlek,
Te vagy, ki nélkül a csend is vérzik.

Délidő csókja

Délidő csókja vagy nekem,
Forrón perzselsz, nem feledem.
Ajkad tüze bőrömbe ég,
S megírok újra száz regét.

Szemed világa arany nyíl,
Mely szívem legmélyéig száll.
S ha rám nevet, a világ hív,
Ha nem, a csend is fájva fáj.

Te vagy a láng, mi nem apad,
Naponta újra szomjazom.
Nem kell, hogy szólj, ha rám ragyogsz,
Már megtörtént az oltalom.

De csókod egyszer hadd legyek,
Ne csak vágy, ne csak emlékkép.
Csókodtól válik életem
Tűzbe borult, szent költeménnyé.

Hiányzol

Hiányzol, mikor nem vagy mellettem,
Mikor a fényed csak emlék bennem.
Hiányzik, ahogy átölelsz halkan,
Mint napfény a bőrön, édesen, lassan.

Hiányzik csókod, az a tiszta tűz,
Mi szelíden éget, de nem űz.
Hiányzik, ahogy nevem mondod,
S közben minden félelmem elolvad.

Hiányzik, mikor karodban alszom,
S a világ kint marad hangtalanul.
Hiányzik, ahogy hozzám hajolsz,
És a szíved szava bennem megszólal.

Hiányzol, Apollón – nem csak nappal,
Éjszaka is, ha csillag se ragyog.
Hiányzol úgy, mint tenger a partnak,
S várlak minden hajnalban, ugyanott.

Szeretem, ahogy…

Szeretem, ahogy átölelsz a fényben,
Szeretem, ahogy megcsókolsz egészen,
Szeretem, ahogy hangod belém simul,
Szeretem, ahogy szívem hozzád indul.

Szeretem, ahogy felemelsz, ha félek,
Szeretem, ahogy hallgatsz néha mélyen,
Szeretem, ahogy a csend is rólad szól,
Szeretem, ahogy bennem élsz titkokból.

Szeretem, ahogy nézel – nem is nézve,
Szeretem, ahogy együtt sétálunk az éjbe,
Szeretem, ahogy nevem szélbe ejted,
Szeretem, ahogy fényt hagysz a helyemben.

Szeretem, ahogy múlhatatlan lettél,
Szeretem, ahogy nappá váltál bennem,
Szeretem, ahogy álmaimban élsz,
Szeretem, Apollón – úgy, ahogy téged.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály