Miért fénylesz, ha nem vagy arany? – Pap Nikoleta versei

Ezüst

Az aranynál olcsóbb,
mégis többet ér,
hisz csak az érdemel,
ki kevesebbet kér.

Szikrázik a szemem,
megérinteni aligha merem,
a gondolatom csak hozzád húz,
hiányod legbelül teljesen szétzúz.

A belső kastélyom cseréli az aranyat,
nem értékeli az úrit, a magasat.
Minden ezüst legyen, minden ragyogjon,
éjszaka a lélek nehogy vacogjon.

Arany

A csillogás a szemében,
mint arany a szívnek.
A ragyogás a keze fején,
mint fény a fiatalság éjjelén.

Egy aranyló perc, annyi az élet,
de melletted, te kincs, én mégsem félek.
Sok kristály, s még több pompa,
Ennél több szerelem már nem temetkezhet a betonba.

Nem múlik az arany fénye,
s nem tűnik a lelked éke.
Hiába száll az idő tova,
nem múlik szerelmünk, hisz fiatal a kora.

Gyémánt

Felöltözik a lélek,
de nem kíván mást, csak hófehéret.
Elindul a szív,
de csak oda megy, hol valaki hív.

Porba hullik a kincs,
porba minden gyémánt,
hisz nem segít a szó ott,
hol nem értékelik a némát.

Nem kell gyémántkastély,
vagy csillogó palota,
nem kell nagy gazdagság,
csak egy szerető kis szoba.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály