Mások valósága más, mint az enyém. Ez baj?

Sokáig azt hittem, hogy ha valamit igaznak érzek, akkor annak más életében is ugyanúgy igaznak kell lennie. Hogy ha valami nekem fájt, az másnak is fájna. Ha valami nekem jó volt, az biztos másnak is az lenne. De az élet – és főleg az emberek – megtanították, hogy ez egyáltalán nem így van.

Volt már olyan, hogy valaki teljesen másként látott egy helyzetet, mint én. Én azt gondoltam, valami bántó, ő meg azt, hogy vicces. Én azt hittem, valami mély és komoly, ő meg úgy látta, felesleges túlreagálás. Ezekben a pillanatokban nagyon nehéz higgadtnak maradni. Mert ilyenkor nem csak az érzéseinket, hanem az egész világlátásunkat kérdőjelezi meg valaki – akaratlanul is. Mégis, mindig próbálkoztam. Próbáltam elmagyarázni, miért látom úgy, ahogy. És igyekeztem megérteni, ő miért látja másképp.

Mert szerintem az nem baj, ha mások másképp gondolkodnak – a baj az, ha emiatt nem tudjuk meghallani egymást.

Azért nem mindig sikerült. Volt kapcsolatom, barátságom, ami azért ment tönkre, mert nem értettük meg egymást. Vagy mert egyikünk sem tudta elfogadni a másik valóságát. És ez fájt. Nagyon. Mert ilyenkor nemcsak a kapcsolatot veszíted el, hanem azt az illúziót is, hogy „ha elég nyitott vagyok, akkor majd mindenki megért”. Ez nem mindig igaz. De ettől még nem hagyom abba a próbálkozást.

Ma már próbálok úgy tekinteni mások véleményére, mint ablakokra. Ablakok arra, hogy hogyan látható ugyanaz a dolog más szögből. És néha az is segít, ha belegondolok: lehet, hogy ami mögötte van, az több, mint amit látsz. Egy trauma, egy csalódás, egy gyerekkori seb. És ha így nézem, már nem haragszom. Csak figyelek.

Néha megmagyarázom. Elmondom újra, más szavakkal. Nem azért, hogy bizonygassam az igazamat, hanem mert számít az ember. Számít, hogy értse, ki vagyok, és miért reagálok úgy, ahogy. Máskor viszont elengedem. Nem mindenki ér meg arra, hogy belelásson a belső világomba. És nem minden téma olyan fontos, hogy vita szülessen belőle. Ez nem feladás. Ez védekezés.

A legszebb talán mégis az, amikor valaki nagyon máshogy lát egy helyzetet, de le tudunk ülni beszélgetni róla. Amikor nem vitázunk, csak kíváncsiak vagyunk egymás nézőpontjára. Olyankor érzem, hogy tágul a világ. Hogy nemcsak az én igazságom létezik, és ez nem félelmetes – inkább felszabadító. Mert lehet, hogy épp ez visz közelebb ahhoz, hogy fejlődjek. Hogy meglássam a hibáimat, és ne szégyelljem őket, hanem tanuljak belőlük.

A saját valóságom nem ugyanaz, mint a tied – és ez így van jól. Nem baj, ha nem értünk mindig egyet. A kérdés az, hogy akarjuk-e érteni egymást. <3

Kiemelt fotó: Frits Ahlefeldt illusztrációja

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály