„Ígérem, nem maradok sokáig!”

Az albérlet egy furcsa műfaj. Se nem szálloda, se nem otthon, inkább valami ideiglenes köztes állapot, mint egy repülőtéri váró, ahol tudod, hogy nem maradsz sokáig, de azért szeretnéd magad valamennyire konfortosan érezni. A bérbeadó szerint „szép, világos, csendes lakás, jó közlekedéssel”, te meg közben azon gondolkodsz, vajon hányan aludtak azon a fura kanapén előtted, vagy hogyan lesz a helyből valaha szép emlékekkel megtöltött otthon.

Három évvel ezelőtt, amikor egyetem miatt beköltöztem Váradra egy bútorokkal teli, de színtelen lakásba, hirtelen nem tudtam, hogyan fogom ott otthon érezni magam. Sem ismerős arcok a városban, sem a megszokott közeli kisbolt, ahová kívülről tudom az utat…

Aztán egy nap arra lettem figyelmes, hogy a nappali már nem tűnik idegennek. Talán a könyveim miatt, amelyek végre új megvilágításba kerültek, és úgy sorakoztak a polcon, mint egy kis emlékmúzeum arról, ki is vagyok én. Vagy a színes díszpárna és a puha pléd miatt, ami valahogy megtörte a szürkeséget. És ahogy telt az idő, a kilátás is lassan a szívemhez nőtt – pedig kezdetben csak egy ablakon túli világ volt, később pedig egy ismerős háttér, mely minden nap egy új oldalát mutatta meg.

Nem csak az élmények miatt – bár azok is ott sorakoztak: az esti vacsorakészítések a félhomályban, a bekuckózott olvasások esős napokon, a barátokkal töltött közös kártyapartik, a közös filmnézések anyával, a tanulással töltött délutánok. Hirtelen az apró dolgok váltak fontossá.

A lakás megtelt az én illataimmal. A nappaliban a kedvenc zenéim ismétlődtek, esténként a kedvenc sorozatom ment, az éjjeliszekrényen az éppen olvasott könyv, az ágy lábánál pedig egy összegömbölyödött szőrmók jelezte, hogy végre már semmi sem idegen számomra. És valahogy, teljesen észrevétlenül, ideiglenesből otthonossá vált minden. Hirtelen otthon lett az albérletből.

Az otthonosság valószínűleg ott kezdődik, amikor először veszel egy poharat, amit nem hagysz ott, amint elköltözöl. Nem a dizájn miatt, hanem mert valamiért hozzád nő. És akkor elkezdődik a lassú berendezkedés: egy hűtőmágnes, amit Nápolyból hoztak neked, a virág, ami úgyis meghal, mert képtelen vagy eltalálni azt a helyet a lakásban, ahol pont tökéletes számára fényviszony. Egy szőnyeg, amit nem kellett volna megvenni, de puha, és jólesik reggel rálépni.

Persze az egészhez társul egyfajta érzelmi kötődés is: próbálod beengedni magad a térbe, de nem túl mélyen, hogy ne fájjon annyira, ha menni kell. Fura kompromisszum ez. Nem vered be a szöget a falba, csak ragasztós kampót használsz, mert „úgyis le kell majd szedni”. De az a festmény ott mégis csak te vagy. És néha megkérdezed magadtól: akkor most ez már otthon?

Talán az igazi otthonérzet nem is a bútorok miatt alakul ki, hanem amiatt, hogy már mersz melegítőben ajtót nyitni a futárnak. Amikor a boltban automatikusan azt veszed, ami itt is elfér a polcon. Vagy amikor egy rossz nap után nem egy idegen lakásba, hanem haza jössz – akkor is, ha közben tudod, hogy pár év múlva máshol fogod újra feltalálni magad.

A modern lakáskeresők világa nem kedvez a hosszú gyökeret eresztésnek. De talán nem is kell minden albérletnek örökké tartania ahhoz, hogy egy darabig otthon legyen. Néha az otthon nem egy hely, hanem egy viszony: önmagaddal, a napjaiddal, a kedvenc kávésbögréddel. És ha egyszer megtanulod, hogyan teremts otthont magadnak bárhol, az talán még jobb is, mint a biztos és megszokott falak.

Kiemelt fotó: Pinterest

Lipták Vivien,
Partiumi Keresztény Egyetem