Kalózkarddal az önismeret felé – avagy hogyan lett újra fantasy-olvasó belőlem?

Az utóbbi időben valahogy perifériára szorultak nálam a fantasy-könyvek is. Hol az idő hiányzott, hol a lelkesedés, néha pedig már egyszerűen túl sok volt a sárkány, a varázsló és az „ősi jóslat”. De aztán – ahogy az lenni szokott – egy véletlenül elkapott könyvajánló, egy szabad délután, és máris egy hajón találtam magam, ahol egy félelmet nem ismerő lány küzd az apja elismeréséért. Így kezdődött az ismeretségem A kalózkirály lányával.

Tricia Levenseller regénye olyan, mint egy korsó rum és egy tál popcorn keveréke: fűszeres, könnyen fogyasztható, és néha csíp egy kicsit, de jólesően. Főszereplője Alosa, aki nemcsak a kalózkirály lánya, hanem egy tökéletes példa is arra, hogyan lehet valaki egyszerre erős, sebezhető, vicces és félelmetes.

A történet nem akar többnek látszani, mint ami: egy sodró, élvezetes kaland tele intrikával, kémkedéssel, csípős beszólásokkal és egy olyan romantikus szállal, ami nem veszi el a fókuszt a főhősnő karakterfejlődéséről. Alosa nem várja, hogy valaki megmentse – hacsak nem azért, hogy aztán jól helyrerakja.

A könyv egyik legerősebb húzása Alosa karaktere: nemcsak vicces, de okos is, és nem fél kimondani, amit gondol:

„A fájdalom egyszer elmúlik – feleli. – A halál viszont végleges.”

Ami különösen meglepett: a humor. A regény nemcsak a kalanddal, de a sziporkázó párbeszédekkel is operál. Alosa és a „bűbájos, de idegesítő” Riden közötti dinamika a legjobb értelemben vett romantikus komédia stílusjegyeit hozza. Tanulság is akad bőven – például az, hogy a keménység nem egyenlő a sebezhetetlenséggel. Alosa nem attól erős, hogy nem fél semmitől, hanem attól, hogy tudja, mit akar, és hajlandó szembenézni önmagával is. És persze attól is, hogy van nála egy tőr, meg jó pár taktika a tarsolyában, ha kiszabadulásra kerülne a sor.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen pörgős, vicces sztori felszínes marad, de meglepően komoly témákat is érint: családi elvárások, apai nyomás, önbizalomhiány, megfelelési kényszer. Alosa nem csak a tengeren próbál navigálni, hanem a saját bizonytalanságai között is. És ez az, amitől az egész történet több lesz egy sima „kardozunk a fedélzeten”-féle kalandnál.

Tanulság? Néha pont egy könnyed fantasyra van szükségünk ahhoz, hogy emlékeztessen: igenis lehetünk erősek úgy is, hogy közben vannak bizonytalanságaink. És néha a legnagyobb kaland nem a kincs megtalálása, hanem az, amikor végre saját magunkat is felfedezzük.

Szóval, ha kicsit elfáradtál a komoly világmegváltásoktól, a tizenkét kötetes, térképes, öt családfás, hatszáz oldalas fantasy-szörnyetegektől, vagy épp visszatérnél a műfajhoz egy könnyed, de pimaszul szórakoztató nyitánnyal – Alosa tárt karokkal (és valószínűleg egy rejtett tőrrel) vár.

Kiemelt fotó: Pinterest

Lipták Vivien,
Partiumi Keresztény Egyetem