Mi van, ha a céljaim nem az enyémek – csak megtanultam akarni őket?

Sokáig azt hittem, tudom, mit akarok. Voltak terveim, céljaim, és azt éreztem, hogy jó irányba haladok. Volt benne valami biztonságos. Mert ha tudod, merre mész, akkor nincs időd kételkedni. Csak csinálod, mert „ezt kell”, „ez visz előre”, „így lesz belőled valaki”.

Aztán egyszer csak valami megtört. Nem hangosan, nem látványosan. Nem történt semmi nagy dolog. Csak megálltam egy pillanatra, és azt éreztem, hogy nem tudom, miért csinálom tovább. Mintha nem is az én életemet élném. Mintha valaki más útját járnám, amire valamikor, valahogy rákerültem – észrevétlenül.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy azok a célok, amikért dolgozom, amik miatt stresszelek, amik miatt néha éjjel sem tudok aludni… vajon tényleg az enyémek? Vagy csak megtanultam, hogy ezekért „érdemes” küzdeni? Hogy ezek „értékesek”, „elismertek”, „biztosak”? És hogy ha ezekben sikeres leszek, akkor majd boldog is.

A legnehezebb az, hogy senkire nem tudok haragudni. Mert mindenki jót akart. Támogatni próbáltak, irányt mutatni. És én tényleg hálás vagyok ezért. Csak közben valahogy háttérbe szorultam saját magamhoz képest. Elhittem mások álmait. Rájuk építettem a jövőmet – de közben nem voltam benne biztos, hogy az én jövőm-e.

Most ott tartok, hogy keresem a saját válaszaimat. Figyelek, kérdezek, próbálok kicsit hátralépni. Még nem tudom pontosan, mit szeretnék. De már észreveszem, ha valamit csak azért akarok, mert „úgy illik”, vagy „mások is ezt csinálják”. És próbálok nem bűntudatot érezni azért, mert nem vagyok kész. Mert nincs minden pontosan kitalálva.

Nemrég úgy fogalmaztam magamban: olyan ez, mint egy ruha, amit valaki más választott nekem. Szép, méretben is jó, de nem érzem magam benne igazán otthon. Hordom, mert kell, de közben vágyom arra, hogy egyszer majd én választhassam ki, mit viselek. Hogy ne csak elfogadjak egy életet, hanem meg is éljem, igazán, belülről.

Néha még fáj belegondolni, hogy talán éveken át valami olyasmiért küzdöttem, ami nem is rólam szólt. De közben azt is érzem: nem késő. Most tanulom meg, hogyan hallgassak végre magamra. Még ha halk is az a belső hang, már nem akarom elnyomni. Csak megtalálni, és lépésről lépésre követni – a saját utamon.

Kiemelt fotó forrása: https://www.lovethispic.com/image/11544/don%27t-let-others-influence-your-thoughts

Uszkai Réka,
Partiumi Keresztény Egyetem, Bank és pénzügy szak,
II. év