Fekete visszhang II. – Pontos Kristóf versei

Elhagyatott csárda

Üres a csárda, kong az ajtó,
Az ablakon csak por ül ott.
A szélben régi hangok, hajtók,
S a múlt darabja a földre rogy.

Az asztalon pohár sincs már,
Csak pókháló a vendég most.
A szívem is e csárda már,
Hol régen minden dal kiholt.

A gerendákon nyöszörög
A vén idő, a vándor árny.
Így kísért engem minden ösvény 
Egy pohár múlt, egy csepp halál.

És ha betérek, ott lakom
Mint emlék, ami nem felejt.
Nem iszom, csak álmodom,
S várom, mikor jön el a kegy.

Megfagyott szív

A tél bennem örök lakó,
Nem váltja már meleg éj.
Jégcsapként szúr a szó,
Nem olvad fel többé a vér.

Hiába kél a nap az égen,
Nekem csak hamu a sugár.
A remény úgy dől bennem széjjel,
Mint fák közt omló, régi vár.

A szerelem? Csak köd, sötét.
A hit? Lehullt levél a hóra.
A szívem már nem ver, csak ég,
Láthatatlan parázskorona.

S ha egyszer még valaki látna,
Mit látna bennem? Holt mezőt.
Egy szív helyén: jéggé vált mára,
Az egykor lángoló erő.

Halál csendje

Nem félek én már semmi hangtól,
A csend is hozzám idomult.
Mint árny az estben, úgy csorog le
A létezés, egy szörnyű múlt.

A fákon sincs már rügy vagy álom,
A nap se kérdi: élek-e?
A semmi jött, és mint barátom,
Szívemre ült s nem eresztette.

A szó nem kell. A könny sem gyógyít.
A dal csak régi bűn maradt.
A lét koporsót ringat csókként,
És én alatta alszom csak.

S ha majd a föld is elfeledne,
Én ott leszek, hol nincs nevem.
A holtak közt, kik csendbe temetve
Nem kérnek mást, csak végtelent.

Üvegtestű vándor

Ólomcsend ring egy csillagtalan éjen,
Gyűrött fény úszik álom-peremélen.
Kéz nem nyúl be, csak árnyék a nyelven ,
Tó alján csillan egy múlt, üvegen benn.

Tört mécsláng libben szélbe borulva,
Harang szótagol füstbe fulladva.
Egy kőszív ver, de nem üt már, hallgat,
Sóvárgás szórja az időt, mint magvat.

Szempillán dermed a reggeli harmat,
Nem oldja föl a szívbe fagyott nap.
Sóhajként írták a néma egekre:
„Nem fáj, csak messzebb vagyok már egyre.”

Most nincsen más, csak mozdulat-tenger,
Ringó csend kúszik a partok mentén.
A test: csak csónak, vitorla nincsen,
A szél se fúj már, és nem kéri senki sem.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium,
10. B osztály