Tényleg mindenki életéhez hozzátartozik a jogosítvány?

Az élet. Az élet boldog és szomorú események találkahelye, az élet egy színpad, amelyen egyszerre több milliárd színész játszik, az élet egy pillanat, amelyet nagyon jól meg kell becsülni – igen, ez mind az élet. Különös, mert sok esetben az élet 40–50 vagy akár 90 évet is magában foglalhat, nekem pedig sikerült három olyan apró részre szétbontanom, amely belefért egy mondatba. Az élet olyan sok minden, és mégis olyan kevés – ezt pedig nagyon jól alátámasztja a néhány sorral ezt megelőző kijelentésem is. Emberekkel találkozunk, sírunk és nevetünk, harcolunk, gyermeket nevelünk, esküvőt tervezünk először magunknak, aztán nekik, majd egy szép reggel arra ébredünk, hogy egy hatalmas kertes házban lakunk, körülöttünk hatalmas fák, nagy hintaszékekkel van tele az udvar, mi pedig almás pitét sütünk, mert ez az unokák kedvence. Legalábbis én így képzelem el az életem.

Ami ismételten kérdéseket vet fel, mert még egyetlen egy szót sem ejtettem a tanulmányaimról, az egyetemről, a költözésről, a munkavállalásról vagy azokról a külföldi nyaralásokról, amik az ajándékok lesznek a fentebb említett célokért. Igazából nem azért nem hoztam fel őket, mert ne szeretném mindegyiket, csak én is, mint mindenki más, egy idilli világban élek, ahol az előbb leírt, megöregedett kép egy házról és a benne lakó emberekről – ha nem is elvárás, de – úticél, ahová mindenki érkezni szeretne a legvégén.

A kérdés az, hogy akkor végül is mi fér bele ebbe a néhány évnyi kirándulásba? Belefér-e hibázni, majd tanulni ebből a hibából? Belefér-e kilépni a komfortzónából? Vagy belefér-e annyit enni, hogy a három hónapos fogyókúra egyetlen gyümölcse se érjen be? Az eredeti kérdés nem is a „belefér-e”, de sokkal inkább a „megéri-e”?

Megéri-e a jobbik egyetemet választani, ha az távolabb visz engem az otthonomtól? Megéri-e három gyermeket vállalni, ha valójában mindig is csak kettőről álmodoztam? Megéri-e megtartani minden 100 éves emléket csak azért, mert húz hozzájuk a szívünk?

Túl sok kérdés, pedig olyan rövid ez az élet, és olyan kevés időnk van arra, hogy egyes dolgokon valóban csak vacilláljunk – néha cselekedni kell, aztán lesz, ami lesz. Az a gond ezzel az élettel, hogy nem tanít meg – vagyis nem időben tanít meg – arra, hogy milyen dolgokra és milyen döntésekre éri meg igazán időt szánni. Akarom mondani: van-e nekünk annyi időnk és lehetőségünk arra, hogy órákon keresztül válasszunk ki egy olyan téli cipőt, amit jövőre már úgysem veszünk fel – de ami az igazságot illeti, talán még idén sem, hisz a tavalyit sem húztuk fel még.

De ha ezen nem éri meg oly sokat gondolkodni, akkor mégis min? Párválasztáson? Lakásvásárláson? Vagy talán egy olyan döntésen, ami inkább kiadás, mint – egyes esetekben – haszon, stresszes, és sok időt ölel fel? Igen, ez utóbbi kérdésre visszatérve válaszul is adnám, hogy ez az úgynevezett döntés nem más, mint a jogosítvány megszerzésének folyamata, ami negatívumokat és pozitívumokat egyformán foglal magában. A kérdés már csak annyi, hogy megéri-e belefogni?

Nos, a mai cikkem erről fog szólni. Néhány mondatban igyekszem összefoglalni az érveimet, amelyek a jogosítvány megszerzése mellett állnak – hátha segíthetek az embereknek legalább ebben, a kissé közösebb, ugyanakkor továbbra is megválaszolatlan kérdésben.

Miért is lenne jó megszerezni a jogsit? Lehet-e élni nélküle?

A kérdésre, pontosabban a második kérdésre a válasz egyértelműen igen, hisz évtizedekkel vagy akár hosszú évekkel ezelőtt is léteztek olyan emberek, sőt néha csak olyan emberek, akik képesek voltak és képesek kellett legyenek arra, hogy mindent megoldjanak gépjárművek és vezetői engedély nélkül. Sőt, tulajdonképpen manapság is vannak olyan helyek vagy olyan országok, ahol nagyon ritka a jogosítványszerzési arány, és néha csak az adott települések taxisofőrjei vagy villamos- és buszvezetői rendelkeznek ezzel az engedéllyel.

Igazság szerint mindamellett, hogy néhány esetben a jogosítvány megszerzése drága és sokáig tart, még veszélyes is lehet, különösen akkor, ha valaki nem tudja elsajátítani a vezetés legmélyebb szabályait. Összességében tehát nyilvánvalóan előfordulhat az, hogy valaki nem engedheti meg magának, nem akarja, vagy csak nem tudja elkezdeni ennek az engedélyszerzésnek a folyamatát, ami nem megvetendő, hisz ezt a dolgot jobb nem ráerőltetni senkire, mert nagy károk következhetnek belőle.

Na de akkor, ha ennyi hátránya van, vagy esetleg nincs különösebb előnye ennek a dolognak, miért választja rengeteg ember azt, hogy belevág? Különösen akkor, ha a nagyváros, amelyben él, rendelkezik buszokkal, villamosokkal és vonatokkal is, amelyekkel közlekedhet. Nos, az első és legfontosabb, legmegnyerőbb érv emellett nem más, mint az önállóság, amelyet az adott sofőr szerez ezáltal az engedély által.

Amikor egy ember megszerzi a jogosítványát, és jobbik esetben lehetősége van arra is, hogy autót is vásároljon vagy kapjon mellé, akkor tulajdonképpen akárhová elmehet, és nem kell sem másokra, sem esetleg az időjárásra várnia, abban az esetben, ha egyébként biciklivel közlekedik/közlekedne. Mindemellett autóval járni sokkal praktikusabb, könnyedebb és gyorsabb is, hisz több csomagot vihetünk magunkkal egy esetleges kirándulás során, és adott helyekre sokkal hamarabb eljutunk, mint vonattal vagy más közlekedési eszközzel.

Továbbá ugyanez a jogosítvány kínál minden vezetőnek szabadságot, legalábbis szabadságérzetet, hisz nem függnek semmitől, sokszor sem órától, sem másoktól, esetleg csak a benzin mennyiségétől, ami a tankban van. Nyilván sok pénzt és néha ideget is meg tud enni az a folyamat, amíg valaki jogosítványt szerez, de szinte semmi nem érhet fel ahhoz a kellemes érzéshez, amikor este a napnyugtában egy csendes városokat összekötő úton a kedvenc zenédet hallgatva vezetsz, és érzed, ahogy minden bánat, bú és nehézség elhagyja az elmédet.

Végezetül, de nem utolsósorban pedig a forgalmi engedély megszerzése is egy olyan siker, amely boldogsággal tölti el az ember szívét, és elülteti benne azt, hogy igenis ér valamit. Ha más nem is sikerült neki, akkor sem egy senki, hisz a vizsga teljesítése is sok tudást, türelmet és munkát követel, amelyet egyesíteni és egybedolgozni bizony nem tud akárki.

Úgyhogy minden merész, belevaló személynek ajánlom, hogy ha valamin, ezen ne gondolkodjon, csak tanuljon, és vágjon bele, mert az élet csak egy pillanat, tele emberekkel, tele szomorú és boldog eseményekkel.

Kiemelt fotó: West End Driving

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály