Csak Neked – Balogh Olívia versei

Ősz óta

Ősz óta bennem él a fény,
Egy mosolyodból szőtt remény,
Mint gyertyaláng a szívemen,
Mely nem alszik ki sohasem.

Azóta minden nap csodás,
Egy pillantásod is varázs,
Szavak nélkül is értem én,
Te vagy a csendem közepén.

Szerelmesnek lenni veled
Olyan, mint csillagfény felett
Egy titkos égbolt rejtekén
Álmodni rólad szüntelen.

Nem tudhatod, mit adsz nekem,
De ősz óta csak azt hiszem:
Az élet szebb, ha benne vagy,
Mint dallam, mit a szív maraszt.

Köszönöm, hogy szeretsz

Köszönöm, hogy szívedben élek,
Mint csillagfény a csendes éjen,
Hogy lágyan őrzöl, s rám találsz,
Ha széthull bennem a világ.

Köszönöm, hogy úgy szeretsz engem,
Mintha a lelkem részed lenne,
Hogy szavad gyógyít, karod óv,
S te vagy a napfény mindenhol.

Melletted minden perc ajándék,
Egy dallam, amit szívem átvett.
Te vagy a vers, a szó, a hang,
Mi bennem ébred hajnalban.

Köszönöm, hogy nem kérsz semmit,
Csak vagy… és ez a legtöbb nekem,
Örökké őrzöm szelíd szemed –
S ha nézel, megszűnik a csend.

Álmom

Álmomban mindig hozzád lépek,
A hold fénye körénk hajol,
Szemedben csillagok lobognak,
S a világ bennem elcsitul.

Egy tó partján vagy messzi erdőn
Mindig te vagy a nyugalom,
Ahol a gond is lágyan elvész,
És újra rád talál szívem.

S ha néha félek, vagy eltévedek,
Te hívsz magadhoz csendesen,
S a hajnal szívemhez simítja
Az éjszakát, mely végtelen.

Mikor felébredek, még érzem,
Álmod színt hagy az arcomon,
És tudom: bárhol is legyek majd,
Te vagy az álmom s az otthonom.

Ígérem

Nem ígérem, hogy mindig fény lesz,
Hogy nem sodor majd se szél, se vihar,
De melletted maradok csendben,
Ha minden más már szét is szakad.

Nem ígérem, hogy mindig nevetek,
Ha fáradt leszel, néma, vagy szomorú,
De válladra hajtom a lelkemet,
S nem hagylak el, ha jön a ború.

Nem ígérem, hogy szép lesz minden,
De azt, hogy veled akarok élni,
Hogy a napok múljanak veled,
S bennem te tudj hazatérni.

Nem ígérek mesét vagy csodát,
Csak azt, amit szívből adhatok:
Egy életet veled és érted,
S ha kell, némán is ott vagyok.

Igen

Igen, neked adom minden álmom,
Igen, veled vagyok a világon,
Igen, szívem csak érted dobog,
Igen, maradok, bármi is jönne.

Igen, fogom a kezed, nem eresztem,
Igen, neved őrzöm a szívemben,
Igen, hozzád tartozom teljesen,
Igen, szeretlek tisztán, végtelenül.

Igen, jövőt rajzolok szemedbe,
Igen, lépnék veled minden percre,
Igen, veled sírok és nevetek,
Igen, örökké melletted leszek.

Igen, te vagy minden válasz bennem,
Igen, veled szép a csendem,
Igen, lelkem hívja a neved,
Igen, szeretlek – ez az üzenet.

Amit velem tettél

Nem az fáj, hogy vége lett,
Hanem az, ahogyan elmentél –
Mint aki soha nem szeretett,
Csak játszott egy idegen szívvel.

Hittem benned, minden szavad
Otthonként csendült bennem fel,
De hazugság volt a mozdulat,
Amit igaznak hittem – szerelemmel.

Tudtad, mit jelentek neked,
És mégis könnyedén dobtál el,
Mint egy rongyot, amit megunt kezed,
Pedig én hittem: ez égi jel.

Nem voltál őszinte sosem,
Csak addig kellettem, míg tetszettem.
Én építettem, te romboltad le –
Most romok között keresem, ki voltam benned.

És ha egyszer még rám gondolsz,
Ne mosolyogj, ne sírj, csak értsd:
Amit tettél, fáj.
Nemcsak akkor – most is épp.

Könyörögsz

Szóltál halkan, majd hangosan,
Hogy térjek vissza, mert szükség van rám.
Könyörögtél, mint aki elveszett,
És vágytál arra, hogy újra itt legyek.

A hangod reszketett a csendben,
Mint egy törékeny, régi dal.
Én megálltam, gondolkodom hosszan,
Vajon adhatok-e új esélyt.

Nem könnyű döntés ez, tudod jól,
A múlt sejtjei még mélyen élnek.
A szívem harcol, a fejem mérlegel,
Hogy bízhatok-e még a szavadban, neked.

Könyörögtél, hogy maradjak veled,
De a csend lett a választásom most még.
Fájdalom ül bennem, de vágy is él,
És az idő majd megmondja, mit tegyek.

Másodszor is hittem

Megadtam neked a második esélyt,
Mert hittem, változol majd egyszer.
Szívem kitártam újra neked,
De te eldobtál, mint egy régi emléket.

Könyörögtél, hogy maradjak veled,
Én gyenge voltam, engedtem neked.
Úgy hittem, még van remény közöttünk,
De te csendben elvágtad kötelünk.

Nem volt több szó, csak a távolság,
Ahol egykor a boldogság szállt hozzánk.
Elhagytál, talán sosem szerettél,
És én maradtam, megtörten.

Most a fájdalom csendben marad,
És az emlék csak lassan fakul.
Másodszor is hittem, és vesztettem,
De megtanultam, hogy magamért élek.

Bárcsak

Bárcsak ne jöttél volna úgy, mint a vihar,
Bárcsak ne néztél volna rám azzal a mosollyal,
Bárcsak ne hittem volna el, hogy más vagy,
Bárcsak ne győztél volna meg a hazugságaiddal.

Bárcsak nemet mondtam volna Párizsban,
Bárcsak ne lágyítottál volna el a csókoddal,
Bárcsak ne öleltelek volna meg vakon,
Bárcsak ne lettem volna ennyire bolond.

Bárcsak ne hagytam volna, hogy játssz velem,
Bárcsak láttam volna, mi van a szavak mögött,
Bárcsak ne tűntél volna olyan igazinak,
Bárcsak ne hittem volna el minden hazug szívdobogást.

Bárcsak ne szerettem volna beléd,
Bárcsak el tudnálak feledni rég,
Bárcsak ne köptél volna szép szavakat,
Bárcsak ne hagytál volna bennem romokat.

Vége.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály