Temető versei – Kendi Dominik alkotásai

Vesztett vár

Színesebb a nappal, mióta létezésed,
Neved nem él gondolataim világában.
Legyek én háborús bűnös, elfogott katona,
Kerüljek a megbánás kínzó fogságába.

Szívednek várát az ellenség rég elfoglalta,
Miután úgy döntöttem, kivonulok onnan.
S nehéz visszahódítani e vesztett erődöt,
Múltbéli emléke megmarad éji Holdban.

Kihalt belőlem valami, ami előtted volt,
Érzelem, szerelem, ízlés, tudás talán?
De így is vállalnám a csúf életet tovább,
Csak a tollam ne vérezzen, ne jöjjön magány.

Megváltoztam

Megváltoztam.
Nehéz elhinni, hisz ugyanaz vagyok,
Lélekben mindig az a fiatal maradok.
De valahogy más ez.

Megváltoztam.
A szívem ritkán ver már, halál órájában,
Arcom padlóval találkozva, az ő hiányában.
Visszaestem.

Megváltoztam.
Nem ugyanaz a mosoly, a bú, a bánat,
Érted kérték volna valaha ezt az árat?
Megváltoztattál.

Megváltoztam.
Perszephoné tincseit szeretném csodálni,
Hádészként tudatlan emberekkel lelkedért elbánni.
A célom ugyanaz maradt.

Az én történetem

Akkor kaptalak ölembe,
Mikor a világot eldobtam volna,
Akkor szerettél engem,
Mikor én esküt adtam a holtra.

Hálánál többet nem adhatok,
Verseknél többet nem adhatok,
Levélnél többet nem adhatok,
Szerelemnél többet nem adhatok.

Akkor mentem el tőled,
Mikor mindennél jobban kellettél,
Akkor sem követtél,
Mikor ajtómnál vártalak minden nap téged.

Szeretlek, de

Szeretlek,
Nekem adtad egész szívedet,
Neked adtam minden színemet,
Meghoztam kedvedet.

Szeretlek,
Mégis eldobtam egész szívedet,
Visszavettem minden színemet,
Elvettem kedvedet.

Szeretlek,
Másnak adtad egész szívedet,
Elvetted te minden színemet,
Elvettem kedvemet.

Borvers

Vörösbor nemes szőlőből,
Vénáim vörös vizét italra cserélném,
Múltnak vérét édes Merlot-ra,
Szőlőnek termését büszkén ízlelném.

Alkohol, mi szürke napjaink,
Színnel adagolva, szeretett aromával.
Szíved bújának orvosa,
Egyetemnek ezen szakán vizsgázott diplomával.

Míg fehér bort nem kapunk,
Addig mi nem élvezzük nyúzott életünk,
Királyleányka nélkül nem halunk,
De az élet, csak a bor, hiányában nem élhetünk.

Csillagtalan

Csillagként tekintett rám a világ,
Fényes, ragyogó, és szeretett.
Ragyogásom földbe ástam rég,
Búval töltötték lelkem, mi örökké nevetett.

Olvasatlan levelek, versek lesznek,
Temető mélyébe ásott titkok.
Legerősebb ember is hanyatlik egyszer,
Száz kilókból lesznek a sorvadó izmok.

Nap is a fénye nélkül keveset ér,
Költő a tolla nélkül nem is létezett.
Napból lettem kiégő csillaggá,
Vérem nem költői szóra éhezett.

Harcos szív

Mindenkiért harcolok,
Érted, érte, meg magamért,
De ki fog értem harcolni,
Fájó, de igaz szavamért?

Gyógyítónak tekintettél,
Hisz mindig meghallgattalak,
Mikor sötét árnyak ettek,
Hagytad, hogy elszaladhassak.

Hosszú napok csatája volt
Kihúzni téged saját sírodból,
S próbáltad, de nem sikerült,
Elfutottam enyhíthetetlen kínokból.

Nem halál ez

A halál jelensége meglepően veszi levegőm,
Hisz miatta nem hallhatom majd a hangodat,
Nem foghatom kezedet, nem látom a mosolyod,
Nem nézhet szemed, nem foghatom bársony arcodat.

A halál az, mi elválaszt két érző lelket,
Mi utunkat erővel választja ketté, élhetetlenné,
A halál képes erre, de mégsem ez lesz az,
Szívemet váltja szíved pengévé, érthetetlenné.

Mégsem a halál az, mi szétszakított,
Hisz te nem jöttél utánam, mikor elindultam,
Vártalak a becsukott ajtó hátánál, hosszú ideig,
S mikor mégsem jöttél, mentél utadra, abba belebolondultam.

Mit mondhatnék még?

Szavaim lassan elfogynak, mint üvegből a víz,
S mégis folyton az X-et keresem a térképen,
Az X-et, hol azt írja: „Mit mondhatnék még neked?”
Hogy vesszek el, mibe vesszek, milyen élményben.

Mondjam azt, hogy neved hallatán hasam görcsbe rándul?
Hogy írott szavad fájó, de szeretett pengeként vág?
Hogy álmaim világát színesíted nevetéseddel,
Hisz te vagy az, ki minden bút, bánatot elvág?

Most már beszélgetéseink szakítod, hisz látni nem szeretnél,
Hallani hangomat neked halk szó helyett lett sikítás,
Pedig szavak ezreit írnám neked, levélbe foglalva,
Valakit visszaszerezni? – Nem lehetetlen kihívás.

Belefáradtam?

Beledáradtam, hogy egyszer király, egyszer paraszt vagyok.
Belefáradtam, hogy egyszer boldogan élek, egyszer meghalok.
Belefáradtam, hogy futottam utánad öngyilkos éjjelen.
Belefáradtam, hogy mikor én futok, te futni lettél képtelen.

Belefáradtam, hogy halk hangok becstelenül zengik nevem.
Belefáradtam, hogy hazugságok kerekén pörgettél engem.
Belefáradtam, hogy barátodból lett rózsaszín köd.
Belefáradtam, hogy a nekem tett ígéreteket sorban eltörlöd.

Belefáradtam.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály