Miért ijeszt meg a kötődés?

Van valami ijesztően törékeny abban, amikor közel engedsz valakit magadhoz. A kötődés – amit a legtöbben vágyként írnak le – nekem sokszor inkább félelem. Pedig valójában a kötődés egy nagyon jó dolog. Én is egy nagyon kötődő személy vagyok, aki szeret kapcsolódni, szeret valakihez igazán közel állni. Az, hogy valaki fontos lesz, és megvan az a közelség, amitől biztonságban érzed magad, nagyon értékes.

Ugyanakkor sokszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy a másik fél meggondolja magát. Ez pedig a kötődő félnek a legnehezebb, mert ő nagyon nehezen tudja elengedni azt az embert, akihez ragaszkodik. Sőt, van, amikor egyáltalán nem tudja elengedni, és ezért tovább küzd érte – amíg csak lehet. Ez egy körforgássá válhat, ahol újra meg újra próbálja visszaszerezni azt a kapcsolatot, amit elveszített.

Ezért van bennem mindig egy furcsa kettősség: ragaszkodom, de közben félek is. Tudom, milyen jó érzés, amikor valaki ismeri a gondolataid felét anélkül, hogy kimondanád. Tudom, milyen, amikor valakinek a jelenléte önmagában megnyugtat. És mégis… minél nagyobb a közelség, annál erősebben él bennem a félelem is, hogy mi lesz, ha egyszer meggondolja magát a másik. Ha meglát valamit, amit nem szeret.

Sokszor érzem úgy, hogy muszáj a legjobbat mutatnom magamból, hogy ne legyek túl sok vagy túl érzékeny. Pedig pont ilyen vagyok néha. És akkor ott van bennem a gondolat, hogy mi van, ha ez az igazi énem nem lesz elég másnak? Ha azt mondják, hogy „ez nem az, akit kerestem”. És ezzel az egész hirtelen értéktelenné válik.

Voltak helyzetek, amikor túlzottan ragaszkodtam. Amikor annyira kapaszkodtam valakibe, hogy közben elvesztettem a határt önmagam és a másik között. És amikor ő elment – mert joga volt hozzá –, csak én maradtam ott egy űrrel, amit nem tudtam kitölteni.

Rájöttem, hogy a kötődés nem csak egy ajándék, hanem néha kockázat is. És az egyik nem létezhet a másik nélkül.

A legnehezebb talán elfogadni, hogy nem mindig tudok biztonságban lenni. Mert a valódi közelség pont attól valódi, hogy nem irányítható. Nem tudhatom biztosan, hogy aki ma szeret, az holnap is fog. És ezzel együtt kell élni.

De talán pont ez ad értelmet a kötődésnek is. Hogy mindezek ellenére is megadom magam. Hogy még akkor is merek szeretni, amikor belül remeg valami, és azt suttogja: „vigyázz”. Mert az igazi kötődés nem arról szól, hogy nem félek – hanem arról, hogy mégis maradok.

Kiemelt fotó forrása: https://pin.it/6Qd9CyFzC

Uszkai Réka,
Partiumi Keresztény Egyetem, Bank és pénzügy szak,
II. év