Júliusban született értékeink – I. rész

Alapvetően sosem tartoztam azok közé az emberek közé, akik imádnak bulizni, szeretik a táncot, és ezek által minden hétvégéjüket szórakozóhelyeken töltik. Az igazat megvallva ezzel kapcsolatosan még nem igazán tudom elkönyvelni magam mint introvertált személy, de ha fogalmazhatok így, nos, nagyon közel állok hozzá. Szinte egész tinédzserkorom alatt, s lassan a végéhez is érve ezeknek az úgynevezett legszebb éveknek — hisz 18 év az bizony 18 év — sosem éreztem azt, hogy benne van akár a lábamban, akár a szívemben a tudalom, miszerint én bulizni megyek. Sokkal inkább töltöttem otthon a hétvégéimet, és nyilván a hétköznapokat is, bár iskola mellett szerintem ezt már említeni sem igazán szükséges, sokszor egy könyvet olvasva, egy filmet nézve, vagy esetleg úgy, hogy a családommal beszélgettem. Összességében tehát így telt el az elmúlt jó néhány év, és igazából csak most teszem fel magamnak a kérdést: De miért? Úgy értem, miért telt el így? Akarom mondani, félreértés ne essék, nem bántam meg, hisz nagyon sokszor nagyobb szükségem volt az olvasásra és a tanulásra, mint a bulikra, és igazából még mindig nem késtem el attól, hogy bulizhassak, de mégis, mi az, ami nem képes bulizni és szórakozni hívni?

Bármennyire is meglepő ez a dolog, nem kifejezetten az esetlegesen körülöttem részegen, a lábukon alig álló és nagyon sok esetben még kötözködő fiatalokban és idősebb, örök fiatalokban merülnek ki, hanem sokkal inkább abban, hogy hiányzik a zene. És biztos vagyok benne, hogy ezzel nagyon sokan így vannak… Úgy értem, néhány bulizni vágyó fiatal nem kifejezetten inni megy ezekre a szórakozóhelyekre, hanem sokkal inkább azért, hogy legyen tánc, ismerkedjenek, és egy kicsit felpezsdítsék az egyébként unalmas, szürke hétköznapjaikat. Ám a legtöbb esetben olyan értelmetlen, összeszedetlen, rendszer nélküli zenék mennek vagy vannak kiválasztva, hogy igazság szerint sem táncolni, sem könnyeket ejteni nem lehet rájuk.

Nyilvánvalóan nem az összes diszkóról beszélek, hisz előfordulhat, hogy a nagyvárosok szívében elterülő helyek kicsit változatosabb zenéket dolgoznak fel, ám néhány kisebb, azonban a falun élő embereknek közelebbi szórakozóhely sajnos nem túl gazdag zenék terén. Ez utóbbi pedig nagyon szomorú, ugyanis az elődeink, és talán a mostani zenészek is, igyekeznek/igyekeztek oda tenni magukat azért, hogy valami maradandót és értékeset örökítsenek meg.

Az ő, és különösen a júliusban született ilyen személyiségek emlékére szól a mai cikkem is, amelyben két olyan zeneszerzőt említek, akik garantáltan megérdemlik, hogy zenéik még napjainkban is a TOP listák élén legyenek. Fogadjátok sok szeretettel a mai cikkem!

William James Dixon

William James Dixon 1915. július 1-jén született Mississippiben, az Amerikai Egyesült Államokban, és a későbbiekben mint zenész, énekes, dalszerző, hangszerelő, valamint producer kereste a kenyerét. A zenei stílus, amelyben játszott — a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb zenészeként — a blues volt, amely igényelte a gitár vagy a nagybőgő használatát a dalokban. Szerencsére William mindkettőn játszott.

Ami a családi hátterét illeti, családjuk 16 főből állt, ebből 14 gyermek volt, köztük William is. Édesanyja, Daisy folyamatosan rímeket faragott a szavakból, és ezt a szokást később William is átvette: első dalát már négyéves korában elénekelte az ottani baptista gyülekezetben.

Tinédzserkorában ismerkedett meg a blues stílusával, és rendszeresen jelentette meg verseit, amelyek később dalokká formálódtak. 1936-ban otthagyta Mississippit, és Chicagóba költözött, ahol ökölvívóként dolgozott, sőt, versenyzett is — az 1937-es bajnokságot például meg is nyerte. Az ökölvívást végül ott hagyta, mivel edzője nem fizette ki becsületesen.

Boxolni azonban továbbra is eljárt, ahol később ismeretséget kötött Leonard Castonnal, akivel közösen kezdtek harmonikázni, és aki által sikerült beindítani William zenei karrierjét. 1939-ben megalapította a Five Breezes nevű zenekart, amely blues- és jazz-zenéket játszott, egészen a második világháború kitöréséig. Ekkor tíz hónapra börtönbe került, mivel nem volt hajlandó bevonulni katonának sem az országa, sem az állama oldalán.

Szabadulása után Castonnal közösen létrehozták a Big Three Triót, amellyel számos felvételt készítettek. Ezt követően a Chess és a Cobra Records stúdióknál dolgozott mint tehetségkutató, dalszerző és adminisztratív feladatokat ellátó munkatárs.

Az 1960-as évektől kezdve saját lemezkiadót működtetett Yambo Records néven, amellyel további sikereket ért el. Legismertebb dalai közé tartozik a Help Me, a My Babe, illetve a Pretty Thing — és sok más klasszikus blues-dal.

A sikeres éveket követően William cukorbeteg lett, és ennek következményeként az egyik lábát is amputálni kellett. Végül szívelégtelenségben hunyt el 1992. január 28-án.

A blues stílusról egész életében így nyilatkozott:

„A blues a gyökerek, a többi zene pedig a gyümölcsök. Jobb életben tartani a gyökereket, mert ez mostantól jobb gyümölcsöket jelent. A blues minden amerikai zene gyökere. Amíg az amerikai zene fennmarad, addig a blues is fennmarad.”

Huber Károly

Huber Károly 1828. július 1-jén született Varjason, és később egy nagyszerű zeneszerző, karmester, hegedűművész és zenepedagógus vált belőle. Az első és legjelentősebb hangszer, amelyen játszott, a hegedű volt, amely mesterség eltanulását már 10 éves korában megkezdte.

Tizenhat éves korától kezdődően különböző színházaknak volt az első számú, azaz a legfontosabb hegedűművésze, majd a koncertmestere. Olyannyira tehetséges volt, hogy az 1862–71 közötti években maga Erkel Ferenc mellett dolgozhatott mint másodkarmester.

Ezzel egy időben, és ezt megelőzően egész Európában koncertezett mint hegedűművész, sőt, még Richard Wagner operáit is meghonosította. Az 1857-es évben létrehozott egy vonósnégyes-társaságot, amellyel a kamarahangversenyeket népszerűsítette és terjesztette Pesten.

1852–1885 között a fentebb már megemlített tevékenységei mellett mint zenepedagógus is dolgozott, többek között a Nemzeti Zenedében is, mindemellett pedig Liszt Ferenccel is erősítette baráti kapcsolatát.

Személyes életét tekintve két házasságot is kötött, az egyiket 1852-ben Szevera Lujzával, aki egy tehetős, olasz származású leányzó volt, és akitől három gyermeke – Károly, Jenő és Aranka – született. Fia, Jenő később a Huber nevet Hubay-ra váltotta, és követte édesapja nyomdokait mint hegedűművész.

Miután felesége 1871-ben életét vesztette, Károly házasságot kötött az akkor 19 éves Fischer Adéllal, akitől ismételten három gyermeke született, akik árvaként nőttek fel, ugyanis édesapjuk, Huber Károly 1885. december 20-án szívszélhűdésben, azaz szívinfarktusban meghalt.

Kiemelt fotó: Pinterest

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály