A Macska – Geréd Zsófia novellája

Az ismeretlen az, amitől mindenki retteg. Hisz amit az emberek nem értenek, azt mindig elítélik. De mi történik akkor, ha magad vagy az ismeretlen? Csak jársz-kelsz a világban, akár egy fekete felhő. S ahol megfordulsz, ott halál és pusztulás jár a nyomodban. Mindenki elkerül. Megvető pillantások sorozata, mint ezer nyílvessző, fúródik testedbe.

Nem is hittem, hogy ez valaha is megváltozhat.

Még a tulajdon családom is kitaszított, ők sem tudtak elviselni, no nem mintha csak egy hajszálnyival is jobbak lettek volna nálam. Csak egyszerűen nem bírták elviselni, hogy belerondítok abba a gondosan felépített hazugságba, amit a világ felé mutattak. Így egyedül éltem egy dohos kis viskóban. Magányos napjaim esemény nélkül teltek, beletemetkeztem saját monoton szokásaimba és véget nem érő gondolataimba, melyekben ugyanazon kérdésekre kerestem a választ, újra meg újra.

Már rég felhagytam a reménnyel. Csak vártam, hogy egy szép nap eljöjjön értem a halál. De még ő is elkerült. Már nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára valakivel. Egyetlen társaságom egy fekete macska volt. Mikor évekkel ezelőtt mellémszegődött, pusztán a sors iróniájának tartottam, hogy két ilyen szerencsétlen egymásra talált. Azt hittem, ő is el fog hagyni. Hogy a kényelmet választja. De nem így lett. Bárhová mentem, ott bandukolt a sarkamban, felugrott a vállamra, vagy dorombolva hevert az ölemben. Ő volt az egyetlen barátom, társam, vigaszom ebben a nyomorult világban. Mellette mindig boldog lehettem.

Ám egy nap ennek is, mint ahogy minden pillanatnyi boldogságnak, vége szakadt. Reggel hiába hívtam, kiabáltam, felforgattam az egész házat. Nyom nélkül tűnt el. Kétségbeestem. Hát mégis az örökös magány lenne az én sorsom?

Ettől a naptól fogva gyászos csend telepedett szegényes otthonomra. El akartam felejteni. Mégis a szokás rabja maradtam. Minden reggel ételt tettem ki elvesztett barátomnak, mintha még mindig itt lenne. S az étel, rejtélyes módon minden este eltűnt. Azt hittem, talán egy kósza patkány lakmározott belőle, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egészen addig, míg a különös események meg nem sokszorozódtak.

Folyamatosan úgy éreztem, hogy újra itt van. Tárgyak mozdultak, vagy tűntek el. Gyakran hallottam, hogy valaki az ajtót kaparja, de sosem találtam senkit. Nem tudom, hogy az őrület, vagy a félelem vitt-e rá, de menekülni akartam. Az emlékek hálója azonban mindig visszatartott, valahányszor rászántam magam.

Mígnem egy borongós éjszakán álmatlanul forgolódtam ágyamban, gondolataim folyton vissza-vissza kanyarodtak a különös eseményekhez, melyeket tapasztaltam. Aztán egy hatalmas robaj törte meg a csendet…

Az egyetlen értékem, egy aprócska kézitükör, ripityára tört az orrom előtt. Fekete por módjára robbant darabokra, és beterítette az egész szobát. Olyannyira, hogy alig tudtam levegőt venni, mintha hirtelen valaki eltakarta volna az orromat és a számat, hogy megfulladjak.

Fejvesztve menekültem saját otthonomból. Fogalmam sem volt, merre megyek, csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Többször megbotlottam, egyszer majdnem orra is buktam, és pusztán a vakszerencsén múlott, hogy sikerült talpon maradnom.

Egyszer csak valaki megragadta a vállam. Karmok mélyedtek bele bőrömbe, kiserkentve véremet. A fájdalom belenyilallt a vállamba, ezzel egy kétségbeesett kiáltásra késztetve.

A halál jeges leheletét éreztem a tarkómon. Csuklyás alak képében jelent meg, és karmokban végződő karjával megragadta vállamat, hogy magával rántson a mélybe. Ám mikor vállamra tettem a kezem, nem a várt, csontos kezet tapintottam ki, hanem egy meleg, puha bundát. Ott ült. A fekete macska. Pontosan úgy, mint régen.

Boldogság töltötte meg szívemet, hogy újra láthatom hőn áhított és oly irgalmatlanul hiányolt barátomat, de ez is csak egy röpke pillanatig tartott, míg a macska meg nem szólalt…

Geréd Zsófia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év