Belső hang – Pap Nikoleta versei

Lábnyom

Az erdő ösvényét járva
Egy nyomra leltem,
Különös, mert jeleket
Sohasem kerestem.

Követtem a nyomot,
Mint lábnyom, felismertem
Szerelmemet alakjában,
Rögtön szívembe rejtettem.

Csak mentem, mendegéltem
A sötét erdő mélyén,
Csak mentem, mendegéltem
Ifjúságom éjén.

Szerelmet az utam végén
Ugyan nem találtam,
De reményt ültettem
Egy idegen világba.

Szélcsend

A csendes pusztában állok,
Semmi élet nincsen,
A lélegzetem, amit hallok,
A legnagyobb kincsem.

Végignézek a tájon,
S hallok egy szál neszt,
Hallgatózom, s rájövök,
Itt bizony szélcsend lesz.

Egy vihar készül majd,
Az érzéseim ellen,
Egy olyan nagy horderejű,
Mi mindent széttör bennem.

Egy hely mellettem

Egy lócán, az ágyban,
Az asztalnál
Mindig hagyok egy helyet,
Ha megvigasztalnál.

A jóban, a rosszban,
A bajban, a vészben,
Mindig lesz egy helyed
A legnagyobb sötétségben.

Az életben, a halálban,
Mindkettő világban
Mindig helyed lesz mellettem,
Hisz hiányod utáltam.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály