Autoportré – Üveges István verse

Autoportré

Hogy is lehetne bárki önmaga,
Egy egész világ könyörög,
Könnyes szemmel ordítja:
Hiszen kiköpsz? Te sáros, tóparti ördög!
Mert ahogy a szél dédelgeti
A falevél ráncos létit,
Úgy áldozd vágyad vágyottadnak,
Te önző fráter pora!
S ez az illat! A vadvirágos rét,
S kézcsókja nékie mutatta meg,
Az a kis fa, fűszál s mennyei fénye:
Az elhalásban lévő életet,
Ki-ki elhal, csak ahogy más ne,
Lám a zene reng végig ereimen,
S kedves, pezsegő mámor benne, itt!
Ó, könnyezek csak, hisz mindez
Olyan szép!
Felfigyel rá csak a mélabús, kuvasz ember,
Hisz elmúlik!
Csillámló fényjátékának
Csikorgásának látom magam,
Öblös csontok, sekély szemek,
Maholnap élettől fáradt erények,
Csak csendben mahagóni fotelben,
Látom vendégül ékes testem,
Miként tudom se én, se ő
Nem az, ami tényleg nem halálosan veszendő,
Hanem kurta kovácsolt görbék átoka,
S árnyékukba rajzolja az ént! Mostoha!
S elkúszik, mint homok,
Gőgösen merengő Csillagom!
Mert meg nem állsz az éjszakával,
S reggel virradat vakít,
Puskával taszítanak majd maholnap,
S alkony virradatuk siket füleket szakít!
De mi is mindez itt tehát?
Szívem dobog vagy csak félek?
Talpam földön áll?
Lélegzek vagy lehellek?
Mit tudhatom én! Alássan kérem,
Legyen továbbra is az erélyes test,
Ha nem láthatná a szellemet (fényet),
Íme tehát: leszesz te a csorgadozó
Menyasszony,
Én pedig kiheverem a poklot,
Mint csontvázod,
Csak húst hússal,
S vért vérrel kérhetek,
Mert én lélegzem a harmatokat,
Te pedig az elektronfelhőket,
Mert ki más lennél, Kirké, kedves,
Ha nem: az ég karimás bundája,
S szétharapva túlonszállani felette:
Élet, kínkeserves szerelemben csak ezt mondtad.

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály