Vita a halálról – Darvasi Viktória versei

Porlad

Porlad már a hús, a bőr;
a vér megfagy, a kérdés eldől:
mit lát az ember a túlvilágon majd,
ha kihűl és elhagyja végleg a talajt?

Fényt az alagútban?
Az emlékeit dacban?
Az univerzum titkait
ott tudja meg vagy itt?

Hitt? Ha igen, miben hitt?
Hazugság vagy igazság várja majd odaát?
S a lelke, a lelke mit csinál?

Ember

Eleinte úgy volt kitalálva a rendszer,
hogy abban hibát soha ne lelj,
de Isten megteremtett egy olyan állatot,
mely semmihez nem hasonlított,
ilyet még a Föld nem látott.

Ugyan termete nem volt nagy,
ereje se volt annyi, mint másoknak.
Éles körmei nem voltak,
vagy hatalmas fogai, mellyel haraphat.

Mégis ő lett a világ, a Föld ura,
legalábbis ő úgy gondolja.

Miatta állt be a mindenkori világválság,
mely volt, van és lesz a jövőben is tovább;
hiába, nem tudja letagadni a tudatosság nyomát.

Víg világa viszont vörösen végződhet:
végtelen veleje vérbe vezethet végleg.
Mert nem csupán okosságán vált erőssé,
egy örök, hatalmon felüli vezetővé:

improvizációja káoszban;
alkalmazkodása változásokban;
ez az ő könyörtelen képessége
a lehetetlen legyőzésére.

Létezni

A létem és a lelkem két külön dolog:
akkor rég úgy álltak a csillagok.
Mégis párbeszéd van köztük: így lobog
bennem a tűz, s vannak a romok.

Darvasi Viktória-Bianka,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály