Önszeretet ≠ önzés, de hol húzódik a határ?

Sokáig azt tanították: legyél kedves, alkalmazkodj, segíts, amiben tudsz. Csak közben valahogy elmaradt az a rész, ahol megtanították volna, hogyan legyél kedves önmagaddal is. Így történhet meg, hogy amikor valaki végre nemet mond valamire, amihez nincs kedve, bűntudatot érez. Hogy amikor kiáll magáért, akkor önzőnek bélyegzik. Mintha az, aki nem akarja mindig mások igényeit előtérbe helyezni, automatikusan „rossz ember” lenne.

Pedig az önszeretet nem azt jelenti, hogy mindenki mást kizárunk az életünkből. Inkább azt, hogy nem felejtjük el magunkat beletenni. Hogy nem csak másokat szeretünk figyelemmel, hanem saját magunkat is megtanuljuk látni. A hibáinkkal, a sebezhetőségünkkel, a döntéseinkkel együtt. Sokan csak akkor kezdenek el igazán önmagukra figyelni, amikor már túl sokszor mondtak igent olyasmire, ami belül inkább egy halk „nem” volt. Amikor egy baráti program után kimerülten hazatérve azon gondolkodnak: „Miért mentem el egyáltalán? Csak azért, hogy ne bántsak meg mást?”

Ismerős érzés lehet az is, amikor az ember végre nemet mond, és rögtön utána furdalja a lelkiismeret. Pedig az a mondat, hogy „most inkább nem”, néha épp a legnagyobb szeretet, amit magunknak adhatunk. Magunkat szeretni nem mindig könnyű. Főleg akkor, ha valaki azt tanulta meg, hogy csak akkor ér valamit, ha „hasznos”, ha másoknak mindig ott van, ha nem okoz csalódást. De ez egy végtelen körforgás, amiből nehéz kiszállni. Az első lépés talán az, hogy megpróbáljuk meglátni magunkban azt, amit mások látnak, vagy amit mások talán nem is látnak, csak mi érezzük, csendben. A gyengeségeinket, a fáradtságunkat, a határainkat. Nekem is idő kellett, mire megértettem: az, hogy magamat választom, nem azt jelenti, hogy másokat elhagyok. Csak azt, hogy nem hagyom el magamat, és ez hatalmas különbség.

A határ önszeretet és önzés között valahol a szándék mélyén húzódik. Az önszeretet nem mások ellen van, hanem mellettük és közben mellettem is. Ha valaki valóban szereti magát, az nem elnyom másokat, hanem tudja, hogy ő is számít. És ez ad biztonságot, mélységet, őszinteséget a kapcsolatoknak. A legfontosabb, amit mostanában próbálok megtanulni: ha figyelek magamra, azzal nem veszek el senkitől semmit. Csak végre adok magamnak is valamit. És ez nem önzés. Ez életmentő. Az önszeretetnek sok arca van. Néha azt jelenti, hogy elutasítasz egy programot, máskor azt, hogy nemet mondasz egy mérgező kapcsolatra, néha pedig azt, hogy megengeded magadnak a pihenést, a semmittevést bűntudat nélkül. Sokszor egészen apró döntések formájában mutatkozik meg: amikor nem veszed fel rögtön a telefont, amikor nem írsz vissza azonnal, amikor azt mondod: „ma inkább magammal vagyok”.

És talán ez a legnagyobb tanulság: hogy megértsük, nem kell mindenkinek mindig elérhetőnek lennünk. Nem kell minden elvárásnak megfelelnünk. Néha az a legbátrabb, legőszintébb döntés, ha megállunk, és azt mondjuk: elég volt. Mert az élet nem csak arról szól, hogy másokat boldoggá tegyünk. Hanem arról is, hogy megtanuljuk szeretni azt az embert, akivel minden nap együtt élünk: saját magunkat.

Kiemelt fotó: Mo nhi | INPRINT

Mármor Viktória,
Nagyváradi Egyetem, Óvó- és tanítóképző szak,
II. év