lari

Meg tudok magamnak bocsátani?

Néha úgy érzem, hogy megbocsátani másoknak könnyebb, mint saját magamnak. Főleg akkor, amikor tudom, hogy valamit nagyon elrontottam, és már nem tudom visszaforgatni az időt. A legrosszabb az, amikor nem egy idegennek, hanem olyasvalakinek ártok, akit igazán szeretek. Ez nemcsak bűntudatot okoz, hanem olyan érzést is, mintha saját magamat szúrtam volna hátba. És ilyenkor bennem marad egyfajta lelki teher, amit akár hónapokig vagy évekig is cipelek.

A legnehezebb eset számomra egy olyan történet volt, amikor egy fiú miatt nagyon csúnyán átvertem az egyik legjobb barátnőmet. Akkor nem gondoltam végig, mit teszek. Azt hittem, csak egy kis dolog, vagy hogy „úgyis megbeszéljük majd”, de nem így lett. Azóta sem beszélünk. Egyszerűen semmivé vált az egész kapcsolatunk, és ez sokszor még most is fáj. És nem azért, mert haragszom rá, hanem mert haragszom magamra. Elvesztettem egy olyan embert, aki fontos volt nekem, és ez az én hibám. Tudom, hogy rosszul döntöttem, és ezt nehéz megbocsátani – nem neki, hanem magamnak.

Amikor hibázom, azonnal magamba roskadok. Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Még ha nem is mondják ki hangosan, én belül úgy érzem, hogy megérdemlem a fájdalmat, amit érzek. Néha eljátszom a fejemben újra és újra, mit mondtam, mit kellett volna másképp csinálni. Ez egy ördögi kör. És még ha mások már rég túlléptek rajta, én magamnak nem tudok olyan könnyen feloldozást adni.

Pedig tudom, hogy fontos lenne. Hogy a megbocsátás nem gyengeség, hanem valójában erő. Kell hozzá bátorság, hogy az ember elismerje a hibáit, de az is, hogy elfogadja: már nem tud mindent helyrehozni. Én még nem tartok ott, hogy teljesen meg tudjak bocsátani magamnak, de próbálkozom. Vannak dolgok, amiket már sikerült. Az egyik ilyen esetben le tudtunk ülni és őszintén beszélni – az is sokat számított, hogy a másik fél is kész volt meghallgatni. Az érett beszélgetés segített. Nem azzal, hogy minden megoldódott, hanem azzal, hogy kimondhattam, amit annyi ideje cipeltem magamban.

Úgy érzem, hogy a megbocsátáshoz három dolog kell: idő, önismeret és egy kisfajta együttérzés önmagunkkal. Most még az elején vagyok ennek az útnak. Próbálom jobban megismerni magam, megérteni, miért tettem azt, amit tettem. És közben próbálok nem mindig a legrosszabb dolgokat gondolni magamról. Mert ha mindig csak hibázó, rossz emberként nézek magamra, abból nem lehet fejlődni. Az önsajnálat nem visz előre, csak leláncol.

Sokszor érzem úgy, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtem, amit tettem. Inkább azt, hogy elfogadom: megtörtént, tanultam belőle, és nem engedem, hogy örökre meghatározzon. Ez nem könnyű. De az idő segíthet. Ahogy telnek a napok, úgy érzem, mintha egy-egy darab lekerülne rólam abból a nehéz teherből, amit cipelek. Talán egy nap tényleg képes leszek teljesen megbocsátani magamnak.

Most még úton vagyok efelé. De azt hiszem, ez is számít. Mert nem az a baj, ha hibázunk. Az a baj, ha nem próbálunk jobbá válni utána. És én próbálkozom. Minden nap egy kicsit.

Kiemelt fotó: Shutterstock

Ciarnau Larisa,
Zelk Zoltán Általános Iskola,
8. B osztály