Júliusban született értékeink – II. rész

Biztos vagyok benne, hogy minden ember eljut életében legalább egyszer ahhoz a ponthoz, amikor egyszerűen már nem tud, nem lehet, és igazság szerint nem is akar mondani semmit. Nos, ezen cikkem megkezdésénél valahogy én is ezt éreztem, és valamiért alig találtam meg a mai témámhoz kapcsolódó szavakat, bár ez valószínűleg azzal is magyarázható, hogy havonta elkészítem ezt a sorozatot, és már kicsit nehézzé válik frappáns, valamint csalogató bevezető szövegeket találni az olvasóközönségnek. Ennek ellenére azonban úgy gondoltam, hogy pont az első mondatom lesz az alapja a mai cikkemnek, ami az elcsodálkozást és azt a folyamatot mutatja, amikor bizony az emberek szavak nélkül maradnak.

Ez a jelenség előfordulhat akkor, ha valami nagyon pozitív és lelket melengető jelenet zajlik le a szemünk előtt, amely hatására a lelkünkön olyan könnycsepp növekedik, hogy már egyszerűen nem is tudunk megszólalni. Vagy talán akkor is, amikor egy nagyon meglepő dolgot vélünk felfedezni, valami olyasmit, amit ritkán vagy talán még sohasem láttunk, és nagyon nagy az esélye annak, hogy már nem is fogunk. Végezetül, de nem utolsósorban pedig akkor akadhat el a lélegzetünk, és felejthetjük el minden szócsoportunkat, amellyel valaha találkoztunk, ha olyas valamivel kerülünk szembe, ami minden szempontból negatív, ijesztő vagy félelmetes, és ami ehhez hasonló érzelmeket kezd el táplálni az emberekben.

Összességében tehát három olyan kategóriát sorakoztathatunk fel, amelyek valamilyen módon képesek elcsodálkoztatni az embereket különböző helyzetekben. Ezek a helyzetek lehetnek akár élőben történőek, vagy talán… nos igen, a talán után általában az álmokra gondolnának az emberek, azonban én leginkább a filmekre célzok ebben az esetben is. Az indoklásom erre pedig nagyon egyszerű: a három kategória közül valamelyikkel mindenképp találkoznunk kell a filmekben, hisz valamilyen úton-módon rá kell venniük a nézőket arra, hogy egy pillanatig csak nézzék a tévé képernyőket, és egyszerűen ne mondjanak semmit, majd pedig néhány órán, napon vagy a filmtől függően talán még hetekig is csak a lelkük mélyén gondolkodjanak el a filmen.

Azok a lelkes filmalkotók, színészek vagy producerek pedig, akik filmekkel foglalkoznak, pontosan ismerik ezt a fajta csend jelenséget, és mindig igyekeznek elrejteni ezt a fajta varázslatot a művekben. Annak érdekében pedig, hogy hálásak lehessünk ezeknek a művészeknek azért a néhány perc csendért, ami nem feszült, de szükségszerű, úgy döntöttem, hogy ebbe a cikkbe foglalom össze néhányuk életét, hogy kicsit közelebb kerülhessünk hozzájuk, és megértsük az általuk képviselt varázst.

J. Robert Bren

J. Robert Bren 1903. július 23-án született Mexikó egyik kis városában. Felnőtt korában producerként és filmkészítőként tevékenykedett, legalábbis ami az 1930-as és az 1950-es éveket illeti. Életművét végigvizsgálva nagyjából harminc darab játékfilm írója volt, melyek közül kettőnek a producere is.

Karrierje 1933-ban kezdődött, amikor az Arc az égben hangstábjában dolgozott. Innen annyi gyakorlatot szerzett, hogy a következő évben már történeteket is írt. Az első két film, amelynek történetírásába besegített, a Trouble for Looking, valamint a The Band Plays On voltak, amiket később Damon Runyon történeteinek folytatásai követtek.

Majdnem tíz évvel az első sikerek után, 1942-ben társszerzője lett az In Old California című film eredeti kidolgozású történetének. Később több más történet feldolgozásán és megalkotásán is dolgozott.

Bren pályafutásának legutolsó, számon tartott története a Pancho Villa kincse címen vált ismertté, ám ezen kívül számos más elismert műve is megjelent, melyeken sokszor egyedül dolgozott.

Néhány történet, amely J. Robert Bren nevéhez köthető: A Zenekar játszik tovább, Nagy feszültség, Parancsok nélkül, Rosszfiú, Mindenki csinálja, Dupla veszély, valamint a Szülők tárgyalása.

A lelkes történetalkotó és -kigondoló 1981. október 1-jén hajtotta fejét örök nyugalomra.

Gérard Brach

Gérard Brach 1927. július 23-án született, majd francia forgatókönyvíróként tevékenykedett. Gyermek- és ifjúkorára visszatekintve elmondható, hogy Brach Párizs egyik elszegényedett részében, Montrouge-ban látta meg a napvilágot, ahol sajnos nemcsak a környezet, hanem ő maga és a családja is szegénységben éltek.

16 éves korában – pénzszerzési forrásként – szülei elküldték, hogy csatlakozzon a Waffen-SS-hez, vagyis ennek a hadosztályának lett tagja. A már említett okból Brach így tett, majd a háborút követően tuberkulózist kapott, amellyel nagyjából öt éven keresztül kezelték. A vizsgálatok és a műtétek során sajnos csak az egyik tüdejét tudták megmenteni.

A filmiparban nagyjából az 1950-es évektől kezdtek felfigyelni rá, amikor számos filmben vállalt szerepet. A szegénység azonban még ekkor is hatalmas volt az életében: sokszor bezárkózott az irodájába, ecetes bagettet evett, és alvóhelyet próbált szerezni, hogy túlélje a mindennapokat.

1959-től Lengyelországban dolgozott, ahol barátságot kötött Roman Polanskival. Ez a kapcsolat lehetőséget adott neki arra, hogy piacra dobja saját filmjeit is, amelyek La Maison és Le Bateau sur l’herbe néven váltak ismertté.

Személyes életét tekintve kétszer is megnősült, első házasságából pedig egy fia született. Az oly sokat megélt filmproducer 2006. szeptember 9-én hunyt el szívelégtelenség következtében.

Böszörményi Gyula

Böszörményi Gyula 1964. július 23-án született Miskolcon, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy később József Attila-díjas író és forgatókönyvíró válik majd belőle. Édesapja, Böszörményi Jenő gépkocsivezetőként és sportrepülőként, édesanyja, Bodonyi Izabella pedig szülésznőként kereste a kenyerét.

Ám Gyula nem sokáig élvezhette a szülei közelségét, ugyanis mindössze két éves korában izomsorvadást diagnosztizáltak nála, ennek következtében pedig egészségügyi gyermekotthonba került.

Tinédzser korában kezdett el rendszeresebben írni különböző napilapokba, például az Élet és Irodalom, az Emberhalász, a Debreceni Napló, a Magyar Ifjúság vagy az Ifjúsági Magazin hasábjain jelentek meg írásai.

1986-ban megalapította a Mozgássérült Eszperantisták Levelező Körét, amelynek két éven keresztül a vezetője is volt.

1990-ben a Magyar Televízió készített róla egy Nagy Élet című, négyórás dokumentumfilmet, amely szinte az egész világot bejárta, sőt mára nyomtatott formában is elérhető.

Később színjátszó csoportokat alapított kezdő színészpalánták számára, és több antológia főszereplőjévé vált. Feleségével közösen létrehozták a Gergő és az álomfogók elnevezésű gyerekkönyv-sorozatot, amit egy iskola megalapítása követett, ahol elsősorban az olvasás megszerettetésére helyezik a hangsúlyt.

Emellett belekezdett egy krimisorozatba is, amely az Ambrózy báró esetei címet kapta.

Böszörményi Gyula, a sokszínű ikon, 2022. június 29-én távozott el az élők sorából.

Kiemelt fotó: StockCake

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály