Az állandó megfelelési kényszer gyökerei

Néha úgy érzem, hogy bármit is csinálok, sosem elég jó. Lehet, hogy lehozom az összes jegyemet kilencesre vagy tízesre, vagy épp nem válaszolok vissza bunkón egy felesleges beszólásra, akkor sem ha rosszul esett, mégis ott van bennem az érzés, hogy valahol, valakinek nem fogok megfelelni. És ez fárasztó. Néha kimerítő. Olyan, mintha nem is magamnak élnék, hanem egy elvárásokból épült díszletben próbálnék helytállni, újra és újra.

Leggyakrabban otthon érzem ezt. A családom talán nem is mindig szándékosan, de állandóan sugallja, mit kéne másként csinálnom. „Miért nem vagy kicsit nyitottabb?” „Tanulhatnál többet.” „Ne csak a telefonodat nyomkodd.” És bár lehet, hogy ezek jogos kritikák, idővel az ember agya elkezdi úgy hallani, hogy „nem vagy elég jó.” Mert néha csak azért pihenünk, mert fáradtak vagyunk, mert túl sok a stressz. És ha ők ezeket folyamatosan ismételgetik, akkor csak nehezebb lesz újra „életre kelni”. Aztán ez valahogy bekúszik a gondolataimba, és akkor is ott marad, amikor senki nem mond semmit. Elkezdem saját magamnak bizonyítani, hogy elég vagyok – de a mérce már rég nem az enyém.

A barátaim között is előjön néha. Nem nyíltan, inkább úgy, hogy próbálok olyannak tűnni, amilyennek szerintem látni akarnak. Ne legyek túl érzékeny, de ne is legyek közönyös. Ne legyek „kocka”, de ne legyek túl „laza” sem. Valahol a kettő között kellene lebegnem, de ez rohadt nehéz. És néha már azt se tudom, ki vagyok én, és mi az, amit csak „hozzáigazítottam” másokhoz. Máskor viszont van, hogy hozzájuk futok, ha túl sokáig kellett megfelelnem mindenkinek.

A legijesztőbb az egészben, hogy néha nem is tudom, mi váltja ki belőlem ezt a szorongást. Egyszer csak ott van. Talán már úgy nőttem fel, hogy mindig jobbnak kellett lennem, mint más gyerekek. Vagy talán azért, mert folyamatosan azt hajtogatták, hogy nőjek fel végre, még akkor is, ha csak 12 voltam. Én pedig igyekeztem már akkor is megfelelni nekik. Vagy hogy mindig azt nézzem: más mit csinál, és én miért nem csinálom ugyanúgy, vagy jobban. Otthonról jön ez, azt hiszem. Onnan tanultam meg, hogy „jónak lenni” egyfajta elvárás, nem pedig egy döntés. Nincs példaképem, nincs olyan, akire azt mondanám: „na, ő jól csinálja”. Lehet, hogy azért, mert kívülről mindenki tökéletesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. És lehet, hogy ezért akarok én is valakinek mindig megfelelni – hogy legalább tűnjek olyannak, mint aki ura a helyzetnek.

Hogy ki lehet-e törni ebből? Nem tudom. Néha szeretnék csak önmagam lenni, szűrők nélkül. De azt érzem, hogy ahhoz először azt kéne megtalálnom, ki is vagyok valójában – és nem azt, akinek mások látni szeretnének. Talán ez az első lépés.

Kiemelt fotó: Getty Images

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály