Amikor szeretem, és amikor nem – Kendi Dominik prózája

Egyik nap szeretem, mintha egy csendes, lágy melegség ütné a hátam, karom, lábszáram. Aztán másnap nem szeretem: égeti az arcom, szúrja a szemem. Pedig ugyanaz a Nap, ugyanolyan sugárral, ugyanarra az emberre süt.

Történt egyszer, hogy egy hosszú, fáradalmas, rideg éjjel után végre kiengedtek a természetbe. Nem tudtam, most, hogy kint vagyok, mit kezdjek magammal. Fussak egy maratont? Biciklizzek? Vegyek egy fagyit? Nem tudtam. De ahogy kiértem, minden súly leesett a vállamról – pedig nem is edzőteremben voltam.

Nem szeretném, ha valaki félreértené, amit mondok: az elején nagyon szerettem bent maradni a lakásban, de aztán elhidegült tőlem, és nem maradhattam bent. Nem szerettem az éjszakákat sem, aludni már majdnem egy hónapja nem tudtam.

Mikor kiértem, már tudtam, mit akarok: csak sütkérezni a Napon, nézni a sugarait. Nagyon szerettem nézni a Napot. Valakinek vakító volt, valaki bujkált előle – én mindig csak néztem. Mintha minden pillantásnál rám szegezte volna a szemeit, és mintha engem, csak engem szeretett volna a világon. Az ilyen pillanatokért szerettem meg újból az életet. A Nap volt a boldogságom forrása.

Április vége, május eleje – röpült az idő, de én minden egyes nap kimentem a Napomhoz. Akkor is, ha borús volt az idő, ha zúgó eső támadt, és főleg akkor, mikor derűs volt a Nap, és a nevetése egészen a Földig hallatszott.

Aztán május végén valami megváltozott. Az összes barátom azt mondta, hogy nehogy kimenjek, mert megéget a Nap, és az fájni fog. Mondhattam volna nekik, hogy az sokkal jobban fájt, amikor elbújt. De ők nem érthették, mennyire szerettem a Napot.

Tudtam, hogy ez volt a belső kitoloncolás utáni öröm forrása, mégis ivódott belém a mondandójuk, mintha a szavaik sötét árnyékot húztak volna a fényemre, s ugyanaz maradt a Nap, de azután mégis megváltozott. Tudtam, hogy szeretem, de mikor nem kaptam a sugarából, mint a virág, hervadoztam, amikor meg túl sokat kaptam belőle, kiszáradtam. Még mindig szerettem, de a belső háborúk meglátszottak rajtam. Volt, amikor nem mentem ki, és másoknál kerestem a boldogságot, de a sugár, az a boldogság, amit vele éltem át, mindig visszahúzott. Aztán egyszer a „bentiek” csak rávettek, és nem mentem ki többet. Nehéz volt, de megtettem – vagy mégsem. Most már titokban settenkedem a Naphoz, majd újra szeretem, és megint minden nap csak őt csodálom. Végre minden helyreállt.

Egyszer újra bent maradtam, pedig most már ki is mehettem volna. A Nap azonban nem rám várt, ő mást talált magának. Én ezt a benti ablakból néztem végig, hisz azt mondta, sosem fog mást szeretni, mégis megtette. Szeretnék visszamenni Hozzá. Néha még érzem a melegét, de az ablaküveg már sosem engedi át teljesen.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály