Hat stáció – Kendi Dominik versei

Hibáztam, tudom

Törött szívet egyedül hagytál.
Szerelem, hol vagy, elhaltál?
Hol van melegséged, megfagytál?
Hibáztam, tudom.

Én sosem tettem volna ezt veled,
Nem dolgoztam volna ellened,
Miért lett vége, nem értheted.
Hibáztam, tudom.

Gratulálhatsz, továbbléptem,
Más mellett hát megbékéltem,
Szíved nálad volt, csak kölcsönkértem.

Elmentél, tudom.

Néha hiányzik az, aki régen voltam,
Mielőtt a szomorúság gyökeret vert,
Néha hiányzik, hogy halljam hangod,
Az önbizalom lenne örökké virágzó kert.

A szükség az, mi a tető szélére sodort,
Rózsaszín-szürke érzés vonz vissza hozzád,
Tintanyomot hagyni, hogy enyém voltál örökre,
Hadd nézzek szemedbe, s foghassam újra orcád.

De hideg lelkem vize vitt más vidékre,
Nem tudván, hogy a nyár egyszer még kopogtat,
Nem tudván, hogy ennyire üres lesz minden,
Nélküled a házam fala könnyedén omolhat.

Az éjjel gondolatai

Hogyan jutottunk ide, léleknek mélyére?
Hogyan jutottunk szomorú élet közepébe?
A legszebb madarak súlyos csapást érdemelnek,
A többiek pedig csak tovább élve énekelnek.

Elkéstem a vonatot, ami a boldogságba vezetne,
Elkéstem a percet, s most már szívem örökké vérezne.
Gyönyörű napok következnek, amiket megélni nem fogok,
Összes véremet tintába keverem, s addigra elfogyok.

Sorra válnak tintává könnyeim,
S vörössel színezve írom papírba,
Nagy szakadékot hagy a szívem,
Kihűlt szavak lelkembe hasítva.

Érzésem a gyógyszer sem javítja,
Kiterülve fekszem magány karján,
Innen csak egy kiút vezet el,
Csak a halál, de az is csak talán.

Keresném

Keresném a szívedet újra, de
Akkor miért dobtam el?
Keresném a kezedet újra, de
Akkor sajátom miért húztam el?

Keresném a tekinteted, de
Akkor miért nem néztem rád?
Keresném a hangodat, de
Akkor miért nem hallgattam?

Keresném az illatodat, de
Akkor miért cseréltem le?
Nem kellene keresselek, de
Mégsem tudok nélküled élni.

Kés

Nem szeretnék beszélni róla,
Hisz senki sem érdemli meg,
Verset írok, bármi szépség nélkül,
Túl mélyre nyúlt megint egy heg.

Kés, mit szívembe szúrtak,
Sikerült kiszednem belőle,
Másba szúrtam bele lassan,
Nem néztem vissza, futottam előle.

Most már más kést veszek kézbe,
S magam szúrom gyógyuló sebembe,
Szemet szemért, szívem szívedért,
Minden fájdalomkor jussék eszembe.

Temető

Idegen vagyok tintám szavainak,
Szabaduló seb, célja a karmaimnak.
Nincs már tennivaló, fogadni tényt,
De az alagút végén nem látni fényt.

A vonat elment, más nem jön már,
Túl késő, s holnapig várok, ez az ár.
De Isten holnapot nem adott nekem,
Egy napod van, nincs semmi ellenem.

Tudom, hogy vissza sem fog nézni,
Nekem az ürességgel együtt kell élni.
S mikor mindenki hátat fordít énnekem,
Legyen ez, vérvörös temető énekem.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály