A két áruló és a megváltó – Balogh Olívia versei

Hermészhez

Hermész, te ravasz utazó,
Szárnyas lábakkal szelted át az eget,
De amikor hozzám jöttél,
Nem hoztál fényt, csak sötétséget.

Nevettél, mikor sírtam,
Mint gyermek, ki játékot dob el,
De nekem ez nem játék volt –
Hanem egy élet, ami nem feled.

Miért vezettél útra, ha csak körbe vittél?
Miért szóltál, ha a hallgatás többet ígért?
Szavaid csillogtak, de csupán díszlet volt –
A remény mögött csak árnyék élt.

Soha nem leszel már hírnök –
Csak áruló, ki útra vitt.
Nem felejtem el, mit tettél –
S nem jön el az a nap, mikor megbocsátok itt.

Hádészhoz

Te, ki trónodon csontokból uralkodol,
Ki néma jajból szősz koronát,
Elvetted, mi élni vágyott,
És rám hagytad a pusztulás szavát.

A múltam mélybe martad,
Mint kaparó köröm a húsba fúr,
Könnyet nem ejtettél érte,
Csak nevetett a holt-virágú Úr.

Nem kértem semmit tőled –
S te mégis mindent elvettél.
Nem alkudtam, nem hívtalak,
De mégis jöttél, és vittél.

Nem kértelek – férgek királya –
S mégis rám tátottad szád.
Romlott birodalmad nyelje el neved,
Mint ahol jársz, ott csak a romlás jár.

Három alak, egy választás

Aranypálcát ragadván, döntés súlyával élve,
Három arc közül választva, csendbe mélyedve,
Szívem, e tűnődő percben, versbe égetve.

Hermész, szavak s utak gyorsszárnyú őrzője,
Lélekvezető, titkok hű küldözője,
Nevetve súg az árnyak peremére.

Hádész, csönd birodalmának mély királya,
Láthatatlan koronáján idő pora szállva,
Árnyak közt zeng dicsősége, komor s árva.

Apollón, fénylő lantját az égre emelve,
Arany napban jár, igaz szóval perelve,
Szépség, dallam, jóslat – mind őbenne.

Hermész, az út, Hádész, az öröklét,
Apollónnal jön a fény és az örök, féltett remény,
Apollónnal nyugszik lelkem: tiszta, teljes egészként.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály