Miért szoktunk lefotózni mindent?

Vannak pillanatok, amik annyira szépek, annyira teljesek, hogy legszívesebben beléjük kapaszkodnék. De mivel nem tudom őket megállítani, lefotózom őket. Elmentem. Rögzítem. Hogy megmaradjon. Hogy ne múljon el nyomtalanul.

Szinte mindent lefotózok. Egy szép naplementét, a reggeli kávém gőzét, ahogy becsillan a fény az ablakon, egy pillanatot a barátaimmal, egy szép tájat, amikor épp minden egyszerűnek és jónak tűnik. Nem azért, hogy kirakjam és mindenki lássa. Hanem azért, mert ezek azok a dolgok, amikben tényleg jól érzem magam – és tudom, hogy ezek egyszer majd emlékek lesznek. És én szeretném, ha azok az emlékek visszahívhatók lennének. Szeretném, ha lenne hozzájuk kép, hangulat, illat, hang.

Van bennem egy folyamatos érzés, hogy „ezt most meg kell őrizni”. Amikor ott állok a tenger partján, és hallom a hullámzást – egyszerre érzem magam szabadnak és kicsinek. És akkor ösztönösen előveszem a telefonom, mert tudom, hogy ez az egy perc fontos lesz. Hogy később – lehet, egy fáradt hétköznap délután – majd visszanézem, és újra érezni fogom, milyen volt ott lenni. Nem pontosan, de valamennyire mégis.

És amikor tényleg visszanézem a régi képeket, valami furcsa keverék érzés tölt el. Egy kicsit szomorú vagyok, hogy azóta már mennyi idő eltelt. Hogy mennyit változtam. Hogy az, aki akkor ott állt a képen, már nem teljesen ugyanaz, aki most visszanéz rá. De mégis hálás is vagyok. Mert ott voltam, és megélhettem. Mert nem csak úgy elsuhant, hanem megmaradt.

Talán azért dokumentálunk mindent, mert tudjuk, hogy minden elmúlik. Hogy semmi sem marad pontosan úgy, ahogy volt. És ha nincs róla kép, hang, vagy egy mondat, amit akkor írtunk le, valahogy mintha kevésbé lett volna valódi. Mintha az emlékeink csak akkor lennének biztosak, ha van mibe kapaszkodni. És szeretnénk ezeket majd megmutatni – a barátainknak, talán egyszer a gyerekeinknek. Hogy lássák: ez is voltam. Ilyen is volt az életem.

De az is igaz, hogy nem mindent akarok megosztani. Vannak olyan pillanatok, amiket csak magamnak őrzök. Mert nem mindenki értené. Vagy mert nem akarom, hogy bárki véleményt mondjon róla. És néha azért is, mert tudom, hogy vannak irigy emberek a környezetemben – és bár nem akarok nekik megfelelni, mégis óvatosabb vagyok. Nem vagyok poszt-mániás. Szeretek posztolni, de nem akarom, hogy az egész életem ott legyen mások képernyőjén.

Lehet, hogy ez is a dokumentálás egyik új formája: megtanulni válogatni. Előhívni, amit érdemes, de megtartani, ami szent. És ez nem gyengeség – inkább bátorság. Bátorság megőrizni valamit csak magamnak.

Kiemelt fotó: Unsplash

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály