Mi lesz velünk, ha a ma holnapra vált?

Mostanában, szinte minden egyes alkalommal, amikor esélyem van arra, hogy leüljek a laptopomhoz és írjak valamit, Kazinczy Ferencnek vagy talán Petőfi Sándornak érzem magam, akik a 18-19. században írásban fejezték ki gondolataikat. Valamiért, bármennyire is tűnhet ez régimódinak, mindig egy régi, tollal író forradalmárnak érzem magam, aki egyszerűen nem képes bezárni teste azon járatait, amelyek ki akarják mondani az igazságot – legyen szó szerelemről, családról vagy éppen a politikáról.

Ez azonban meglepő módon kicsit meg is ijeszt, hisz nem mindig érzem magamban a képességet, hogy teljes mértékben megnyílhassak és kifejezzem a véleményemet egyes dolgokról. Ami egyrészt kár, másrészt pedig nem – igazából minden azon múlik, hogy a dolog melyik oldalát tekintjük.

Aztán azzal nyugtatom magam, hogy amikor a magyar nyelvért, a nyelv szépségéért, majd a hazáért kellett kiállni, bizony ők sem léptek vissza, és nem mondták azt, hogy én, Kazinczy Ferenc, én, Petőfi Sándor, én, Kölcsey Ferenc… és még sokan mások, nem vagyok elég.

De ha nem is csak a magyarok irodalmát, hanem az egész világ történelmét tekintjük, sem Kolumbusz Kristóf, sem Napóleon, sem Hunyadi János, vagy ne talán Carrie Chapman Catt nem mondta azt, hogy én túl kevés vagyok szembeszállni a törökökkel, vagy túl kevés vagyok felfedezni Amerikát – még akkor is, ha nem is tudtam pontosan, hogy merre vagyok –, vagy hogy nekem nincs erőm harcolni a nők jogaiért.

Számtalan ember sorolható fel az „a megtettem, pedig elbukhattam volna” kategóriába, és bár az én nevem talán sosem lesz az övék mellett említve, most mégis tudom, hogy egyes dolgokat nem hagyhatok szó nélkül.

Bizonyára mindenki olvas újságot, néz tévét vagy esetleg görgeti az internetes oldalakat, és számtalan dolgot hallott azokról az új törvényekről, vagy épp ezek eltörléséről, amelyek a következő hónaptól kezdődően (augusztus 1.) lépnek hatályba Románia területén.

Nem szeretnék lázadónak tűnni, de mint fiatal, aki egy szebb jövőt szeretne, vagy egy szebb jövőt remél, igenis félek. Félek attól, hogy a már eddig is jelen lévő anyagi gondok mellé mik fognak még társulni. Félek attól, hogy az új tanévet újabbnál újabb megpróbáltatásokkal kell kezdenem. És félek attól is, hogy a szüleimnek nem lesz munkahelye, és végezetül, de nem utolsó sorban, félek attól, hogy az élet sosem lesz már a régi.

Épp ezért is gondoltam azt, hogy ezen cikkemben összefoglalom azokat a változásokat, amik nemsokára megjelennek a mindennapjainkban, és amelyeket sajnos vagy megszokunk, vagy megszökünk előlük.

Ettől függetlenül azonban a mai munkám nem mint lázadó beszéd, hanem sokkal inkább mint információs „levél” készül az olvasóknak, annak reményében, hogy hátha megváltoznak ezek a rendeletek, még mielőtt teljesen elnehezítenék a megélhetést.

A diákok is kénytelenek fizetni a vonat- és buszjegyekért

A számomra legszembetűnőbb és leginkább hátrányt okozó változtatás nem más, mint a közlekedési eszközök jegyeinek a fizetése. Nem érezném olyannyira megterhelőnek, ha nem lennék kénytelen nap mint nap – vagy a vonat esetében hetente – élni ezeknek az eszközöknek a használatával, illetve ezekkel történő utazással.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy azoknak a munkásoknak, akik naponta navétáznak haza és munkába, könnyebb lenne kifizetni egy hétre mondjuk száz lejt, mint nekem egy hónapra ugyanennyit. De nagyon sok esetben számukra a munkavállaló cég állja az ilyen és ehhez hasonló kiadásokat, míg nálunk kénytelenek vagyunk mi vagy a szüleink a saját zsebünkből előállítani ezt az összeget.

Mint bentlakó diák, bizton állítom, hogy így is rengeteg költség van, amivel a szüleimnek számolniuk kell, ha Váradon akarnak taníttatni. Az utazás költségei pedig még inkább csak nehezítenék ezt, különösen úgy, hogy ugyanabból a pénzből kell előteremteniük a szükséges összeget, mint amennyit ezelőtt kerestek – sőt, lassan kevesebből. Ugyanis a minimálbér az egyetlen, ami nem növekszik.

Összességében tehát a lakás, a heti zsebpénz, valamint az iskolai kiadások mellett igazságosnak tűnt az, ha a tanulni vágyó diákoknak legalább a navétáért nem kellett fizetniük.

Megszűnnek az ösztöndíjak

Egy újabb hatalmas probléma, amely ismételten megnehezíti majd a tanulók és a szülők életét is, nem más, mint az ösztöndíjak hiánya – vagyis visszavonása bizonyos helyzetekben.

Ezen helyzetek ugyan még nem tisztázottak, ugyanis különböző hírportálok azt mondják, hogy az érdemösztöndíjakat csak az osztályok 15 százaléka, a szociális ösztöndíjakat pedig csak az arra valóban rászorulók kapják meg.

Mindemellett pedig az is kiderült számunkra, hogy a többi ösztöndíjat valószínűleg már nem is fogjuk megkapni.

Néhány gyereknek ezek a pénzbeli juttatások – amelyek nagyjából 3-500 lejig terjednek – egy egész havi zsebpénzt jelentenek, míg másoknak az egész havi élelembevételt, különösen úgy, hogy egy nagy füzet ára 20 lej, egy kenyér ára pedig 9 lej, és mint tudjuk, ezekből egy-egy bizonyos időben biztosan nem elég.

Igazság szerint biztosan túlzásnak is tűnhet, hogy egy osztályban 15-16 diák is érdemel ösztöndíjat, de mivel egyes diákoknak nincs lehetőségük dolgozni iskola közben, a tanulmányaikért néha valóban megérdemlik, hogy egy kis zsebpénzre tegyenek szert – amivel nagyon sokszor a családi kasszába is besegítenek.

Változtatások érkeznek az egészségügyben is

És íme a legutolsó változtatás, ami kicsiket és nagyokat is egyformán érint, ugyanis egészségügyi problémák mindenhol kialakulhatnak.

Ebben a kategóriában két probléma is fennáll, melyek közül az egyik maga az egészségügyi biztosítás és ennek a megadóztatása, amely rengeteg munkást, nyugdíjast és gyereket érint.

A második nehézség, amellyel Románia lakosságának szembe kell néznie, nem más, mint az árak növekedése az egészségügyben. Táblázatok kerülnek ki arról, hogy ötszáz lejbe kerül már csak egy sürgősségi ellátás, és megnövekednek a gyógyszerek, valamint a röntgenvizsgálatok árai is.

Az igazat megmondva, manapság minden egyre többe kerül, és a gyógyszerek talán már ki sem maradhatnak ebből a sorból. De az egészségügyi szolgáltatásokon nagyon sok ember élete múlik.

Igen, talán egy drága füzet, parfüm vagy egy drágább felvágott fajta elhagyható, de az egészség és a krónikus betegek gyógyszerei nem. Az emberek nem tudják azt mondani a szervezetüknek, hogy „ne fájjon a fejem” vagy „ne legyek cukros”, még akkor sem, ha nincs pénzük a megfelelő orvosságokra.

Úgyhogy ha nem akarunk tömeges emberirtást végezni, talán ezt a módosítást mégsem kéne bevezetni ebben az országban.

Kiemelt fotó: Shutterstock

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály