A gyerekvállalásról

Sziasztok!

Ma egy mélyebb, komolyabb témáról szeretnék írni. Egy olyanról, ami engem személyesen is érint, és biztos vagyok benne, hogy sokan – még ha nem is pontosan ugyanabban a cipőben járunk – találkoztatok már hasonló érzésekkel .

Ez a szöveg az apám ihletésére született. Egy olyan emberről van szó, aki mély nyomokat hagyott bennem és a testvéreimben, de sajnos nem jó értelemben.

Gyakran hallom: „Apa szeretnék lenni”, vagy „Anya akarok lenni”. De azt vettem észre, hogy sokszor ezek az emberek nem szülők akarnak lenni igazán, hanem csak egy gyereket szeretnének. És itt jön a lényeg: mi is a különbség a kettő között, és miért olyan fontos erről beszélni?

Ahogy visszatekintek a gyerekkoromra, egyértelművé válik számomra, hogy az én apám nem azért akart gyereket, hogy szülő lehessen. Egyszerűen csak gyereket akart. Méghozzá fiút, amit anyától végül nem kapott meg, hiszen három lánya született. Ez a csalódás pedig végig ott volt a viselkedésében: sosem vállalta az apai szerepet, nem szeretett minket apaként, nem támogatott – sem lelkileg, sem anyagilag –, nem volt mellettünk, és nem volt velünk.

Ez a tipikus példa arra, amikor valaki csak „gyereket akar”, és nem gondol bele abba, hogy ezzel egy egész életnyi felelősséget vállalna. Azt is nehéz volt látni, hogy az apám annyira vágyott egy bizonyos nemű gyerekre, hogy újra és újra próbálkozott, mintha a már meglévő, egészséges gyermekei nem lettek volna elég fontosak.

[szeretném kiemelni: önmagában nem baj, ha valaki fiút vagy lányt szeretne inkább. A probléma ott kezdődik, amikor ez lesz az elsődleges szempont, és ha nem azt kapja, amit akart, már nem foglalkozik a gyerekeivel az ember. Az egészségnek kellene a legfontosabbnak lennie minden szülő számára.]

Úgy gondolom, hogy aki csak gyereket akar, az sokszor nem gondol bele, mivel is jár ez együtt valójában. A gyerek nem egy kívánságlista kipipálandó eleme, hanem egy életre szóló elköteleződés. Szüksége van támogatásra, figyelemre, nevelésre, és leginkább jelenlétre. Mert nem elég ott lenni, jelen is kell lenni.

És őszintén? Úgy érzem, ezt én, huszonegy évesen, gyerek nélkül, jobban értem, mint az apám, aki lassan ötven, és négy gyermeke van. Négyből három mi vagyunk a testvéreimmel.

Aki valóban szülő akar lenni, az tudja, hogy ez egy élethosszig tartó felelősség. Hogy lesznek nehéz napok, fáradtság, türelempróbáló pillanatok. De a szeretet, a jelenlét, az odaadás az, ami mindezt értelmessé teszi. Nekem szerencsém volt, mert az édesanyám mindezt megadta, önmagán is túlmutatva. Nem volt tökéletes, ahogy senki sem az, de ott volt. Nevelt, szeretett, támogatott. Nemcsak anyaként, hanem apaként is. Mert ő vállalta a szülőséget. Az apám viszont nem.

Ez most egy nagyon személyes cikk lett, de nem véletlenül. Ez a téma mélyen érint, hiszen sok fájdalmat hordozok magamban miatta. De bízom benne, hogy sikerült átadnom: óriási különbség van aközött, hogy valaki szülő akar lenni, vagy csak gyereket akar.

Anya négy gyermek szülője. Apa? Neki csak négy gyereke van. És ez nem ugyanaz.

Kiemelt fotó: Flickr.com

Málna