A szerelem színe

Számtalan okból érdemes gyerekekkel beszélgetni. Nemcsak azért, mert gyakran megnevettetnek, hanem mert váratlanul, egyetlen kérdéssel is képesek kifordítani a világot a sarkaiból – és újra megmutatni, hogyan is néz ki, ha tisztán nézünk rá. Az ő szemükben az élet még nem súlyos, nem bonyolult. Még nem rakódott rá csalódás, nem torzult el a túl sok kérdőjeltől. A világ nekik még gondtalan. Játékos. Egyszerű, de nem butított, hanem őszinte, izgalmakkal teli.

Nemrég a hétéves keresztlányommal kártyáztam. Az amerikai hetes szabályait előző nap tanulta meg, de már harmadszor győzött le. Gyanúsan profin blöffölt, de ezt most hagyjuk is.

A játék közben, egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdeztem tőle:

– Szerinted milyen a szerelem?

Pislogott, ráncolta picit a homlokát, mintha keresné a pontos szót, a tökéletes választ. Aztán végül megvonta a vállát, és úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak, minden körítés nélkül kijelentette:

– Szerintem jó szerelmesnek lenni. Az egy jó dolog.

Ennyi. Semmi erőltetett válasz, semmi feltétel. Csak egy megérzés. Hogy a szerelem jó.

Ezután mindenféle másról beszélgettünk – macskákról, édességről, a kedvenc meséjéről.

Aztán, szinte mellékesen, megkérdezte:

– Te voltál már szerelmes?

Zavarba jöttem. Olyan hirtelen és őszintén hangzott el a kérdés, hogy először nem is tudtam mit kezdeni vele. Talán ugyanúgy néztem rá, mint ő rám korábban. Végül azt mondtam:

– Igen, persze.

Nem kellett neki sok idő, már jött is a következő kérdés:

– És… hányszor?

Ez már nehezebben ment. Hirtelen csak foszlányok jutottak eszembe. Egy nevetés hangja. Egy ismerős illat. Egy mondat, amit sosem felejtek el. És aztán a másik oldala is: szorongás, csend, el nem mondott gondolatok.

Némi hallgatás után csak ennyit mondtam:

– Egyszer. Egyetlenegyszer.

Azt hittem, majd tovább faggat. Hogy ki volt az, mikor történt, mi lett a vége. De nem. Ő nem kérdezett többet. Csak egyetlen dolgot akart még tudni, és azzal minden addigi gondolat feleslegessé vált:

– Ééés… milyen színű volt a haja?

Nevettünk. Nem azért, mert nevetséges lett volna a kérdés, hanem mert annyira váratlan, annyira tiszta volt. Mint amikor egy gyerek kérdésében valami mélyebb igazság bújik meg, amit akkor még nem tudsz felfogni – csak később, amikor már elcsendesedett körülötted minden.

Abban a pillanatban csak annyit éreztem, hogy valami különös történt. Nem értettem, miért éppen a hajszín érdekelte. Miért nem a név, a hely, ahol megismerkedtünk, a történet?
Aztán, pillanatokkal később, valahol a nevetés és a negyedik kikapott kör után, hirtelen világossá vált: számára a szerelem nem veszteség vagy elengedés, nem árnyékos emlékek szövevénye, nem félreértések és újrakezdések sorozata. Számára a szerelem még valaki. Egy valaki, akihez arcot lehet társítani. Mosolyt. Egy hajszínt, amit meg lehet jegyezni. Valaki, aki valószínűleg jó. Kedves. Aki nevet. Aki egyszerűen csak ott van.

És talán így is van rendjén. Talán mi, felnőttek is jobban járnánk, ha néha így gondolnánk a szerelemre. Nem mint valami túlgondolt, fájó vagy rétegekre bontható emlékre, hanem mint valami olyasmire, ami… csak jó. Mint egy délután, amikor valaki gyermeki könnyedséggel legyőz kártyában, és közben észrevétlenül tanít is valamire, amit te már majdnem elfelejtettél.

Kiemelt fotó: Pinterest

Lipták Vivien-Gabriella