Pilinszky János

Pilinszky János neve sokaknak kevésbé ismert, hiszen az iskolában nem tanulunk róla. Mégis, úgy gondolom, hogy ő az egyik legkiemelkedőbb magyar költőnk, akinek verseiben mindenki találhat egy-egy sort, ami épp rezonál jelenlegi helyzetével.

Pilinszky János majdnem száz éve született, pontosabban 1921. november 27-én. Ő a 20. század legjelentősebb magyar költője. József Attila-, Kossuth- és Baumgarten-díjas, mindemellett a Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „Újholdas” nemzedékének tagja. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte jogon, majd magyar-olasz-művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben végezte el, de diplomát nem szerzett. Élete során többször utazgatott Európában. Ellátogatott Lengyelországba, Belgiumba, Londonba, Rómába, Bécsbe, de a leghosszabb időt Párizsban töltötte. Élete során kétszer házasodott meg. Márkus Anna festőművész volt az első házastársa, akivel néhány hónap múlva el is váltak, de mindezek ellenére jó barátságban maradtak. Második házastársa Ingrid Ficheux gitárművész volt. Végül 1981. május 27-én halt meg Budapesten.

Költészete

Első versei 1938-1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia című lapokban. Első verseskötete 1946-ban jelent meg Trapéz és korlát címmel. Második kötete pedig 1959-ben, Harmadnapon címmel. 1970-ben megjelent gyűjteményes kötete is, a Nagyvárosi ikonok, és ezután a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számontartani. Több külföldi szereplése is volt, és ezután jelent meg újabb három verseskötete: 1972-ben a Szálkák, 1974-ben a Végkifejlet, 1976-ban pedig a Kráter, amely az összegyűjtött verseit tartalmazta. 1976-tól nem írt több verset, sokkal inkább a széppróza foglalkoztatta. 1974-ben jelent meg a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című esszéregénye.

Legismertebb művei közé tartozik az Apokrif, a Francia fogoly, a Négysoros, a Mire megjössz vagy a Harmadnapon.

Verseiben a 20. század kegyetlen világát jeleníti meg: az emberi magányt, az élet előli menekülés hiábavalóságát, valamint az élet szakaszait átható félelmet.

Versek, amelyek bennem élnek

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a kedvenc versem Pilinszky Jánostól, nem tudnék választani a Négysoros és az Azt hiszem című versei közül.

A Négysoros tömören és lényegre törően adja át a költő koncentrációs táborokban szerzett tapasztalatait. A vers mind a négy sora egy-egy önálló nyelvi közlést tartalmaz. Nem részletezi élményeit, mégis baljós hangulatot sugároz, és egyben szerepet ad a hiánynak, a magánynak és az elhallgatott dolgoknak. A vers műfaja nem hiába filozófiai dal, hiszen az olvasót elgondolkodtatja az emberi sorsról és a világról.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Az Azt hiszem címűverse a szeretet, a kétség, a hit és a bizonytalanság kettősségét vizsgálja egy párkapcsolaton keresztül. A vers szembeállítja a szerelem kezdeti idealizmusát és a mindennapi valóság kihívásait. Hangulata melankolikus, viszont megjelenik benne a remény is. Számomra ez a vers azt üzeni, hogy értékelni kell és megbecsülni a szerelmet, hiszen ez a legfontosabb az életben – az a szeretet és béke, amit csak a másik felünkben lelhetünk meg.

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
 
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
 
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Kiemelt fotó: Fortepan | Hunyady József / Bukaresti Magyar Kulturális Intézet

Varga Loretta-Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év