Mikor engedjük el a múltat?

Van bennünk egy láthatatlan fiók, tele régi emlékekkel. Olyan dolgokkal, amiket talán már százszor újraéltünk gondolatban, mégis újra és újra kinyílik az a fiók. Egy illat, egy mondat, egy régi dal hatására. És megint ott vagyunk. Megint érezzük. Azt mondják, az idő begyógyít minden sebet. De talán nem az idő az, ami gyógyít, hanem az, hogy közben lassan megtanulunk együtt élni vele.

A lelki lomtalanítás nem azt jelenti, hogy kitörlünk mindent, ami fájt. Nem lehet megfeledkezni a múltról, mert a történeteink a részeink, de azt megtanulhatjuk, hogy ne ezek irányítsanak minket, hogy ne egy régi seb határozza meg, mit hiszünk magunkról vagy mire gondolunk, amikor a jövőnkre nézünk.

Vannak élmények, amik úgy kapaszkodnak belénk, mint egy régi kabát, amit már kinőttünk, de még mindig ott lóg a fogason. Ismerős, megszokott, és nehéz megválni tőle, mert vele együtt menne a szégyen, a bűntudat, az emlékek is. Pedig valójában nem elfelejteni kell, csak elengedni, hogy ne húzzon vissza. A múlt nem azért fáj, mert ott van, hanem mert néha még mindig azt hisszük, ott ragadtunk benne.

Sokszor azt hisszük, hogy ha túltesszük magunkat valamin, akkor többé nem fog eszünkbe jutni. De ez nem így működik. Lehet, hogy évekkel később is lesznek pillanatok, amikor annak a bizonyos régi emléknek hatására szorítani kezd a mellkasunk, vagy görcsbe rándul a gyomrunk. Csak már nem úgy fáj. Már nem határozza meg, kik vagyunk. És ez a különbség: hogy már nem a múlt irányít, hanem mi döntjük el, mit kezdünk vele.

Volt, hogy én is éreztem, nem vihetem tovább azt a terhet. Túl sok volt. Nem akartam, hogy egy rossz döntés, egy fájdalmas élmény határozza meg a teljes jövőmet. Eldöntöttem, hogy megyek tovább. Nem volt látványos, nem volt hirtelen, inkább csak egy halk, de belső elhatározás: „elég volt!’’ A lelki lomtalanítás sokszor pont ilyen. Nem nagy, drámai jelenet, hanem az, amikor már nem akarod visszaolvasni a régi üzeneteket. Amikor rájössz, hogy az emlék nem segít, csak visszatart. És amikor először úgy mesélsz el egy történetet, hogy már nem a fájdalom beszél belőled hanem a tapasztalat. Nem könnyű. Van, hogy vissza-visszaesünk. De minden ilyen lépés közelebb visz ahhoz, hogy könnyebb legyen a szívünk. És egyszer csak azon kapod magad, hogy új dolgokra figyelsz, hogy van hely benned valami másnak. Mert végre letetted azt, amit már nem kellett tovább vinni.

Elengedni nem azt jelenti, hogy nem fájt. Hanem azt, hogy már nem akarjuk, hogy fájjon. És talán épp így nyílnak ki új ajtók. Mert néha egy zárt kapu is lehet a legnagyobb áldás, ha felismerjük, hogy nem kizártak, csak irányt mutattak.

Mármor Viktória,
Nagyváradi Egyetem, Óvó- és tanítóképző szak,
II. év