A megbocsátásról…

A mai téma, amiről szeretnék néhány szót ejteni nem más, mint a megbocsátás.

Úgy érzem, mint számomra, úgy sok más embernek is nehéz ez a szó, ami mögött szerintem nagy súly helyezkedik el.

Biztos vagyok benne, hogy akárcsak az én életemben, úgy a tiétekben is ott vannak a mindennapos megbocsátások, erre pedig kiskorunktól fogva tanítva voltunk, a Biblia is erre biztat és tanít minket, mégis sokszor nagyon nehéz ezt megtenni.

Nyilván mind különbözőek vagyunk, tehát másképp is működik nálunk a megbocsátás. Míg sokan a kis dolgokat meg tudjuk bocsátani, elfeledni vagy elengedni, addig mások még ezekkel is küszködnek. De miért is fogalmaztam úgy, hogy „megbocsátani, elfeledni vagy elengedni”?

Azért, mert sokan a megbocsátást összekeverik az elengedéssel és elfeledéssel. Ezzel az a nagy probléma, hogy sérelmek maradnak az elengedés és elfeledés során, ami majd a későbbiekben vagy a felszínre fog jönni, vagy önmarcangolással jár majd együtt, ami úgyszint szenvedést eredményez.

Ami azonban számomra a legbonyolultabb dolog ezzel a témával kapcsolatban az, hogy valójában a megbocsátás együtt jár az elengedéssel és feledéssel. Tudom, hogy most valószínűleg furcsán néztek, hiszen olyan, mintha a szavaim ütnék egymást, de el is magyarázom, hogy miért:

A megbocsátás egy belső döntés és érzelmi folyamat, amely során elengedjük a haragot, a sérelmet vagy a bosszúvágyat, amit valaki más tette miatt érzünk. A megbocsátás viszont nem azt jelenti, hogy helyesnek tartjuk a másik tettét, újra bizalmat adunk a másiknak, vagy azt, hogy engedjük, hogy újra bántsanak. Inkább azt, hogy meg akarunk szabadulni a haragtól és a fájdalomtól, ami megmérgez minket, a saját lelki békénket választjuk, egyben megértjük azt is, hogy mindenki hibázhat, akárcsak mi is, hiszen mind tökéletlen emberek vagyunk.

És mégis mi a különbség a fentebb leírtak és az elfeledés-elengedés között? Az, hogy míg a megbocsátás lelki békét nyújt, az elfeledés-elengedés önmagában nem képes erre, és a későbbiekben ezek az érzések újra a felszínre fognak szökni.

Például, egy veszekedés a kapcsolatodban: ha megbocsátod a párod szavait vagy csúnya viselkedését, és együtt dolgoztok, fejlesztitek magatokat és a kapcsolatotokat, akkor ez jót eredményez, de ha csak a szőnyeg alá sepred a dolgot, tehát elengeded, nem foglalkozol vele, elfeleded, a későbbiekben egy újabb vitában fel lesz hozva, hogy „emlékszel a múltkor…”, ez pedig borzasztóan mérgező tud lenni.

Egyben úgy érzem, hogy azt is fontos megjegyezni, hogy a megbocsátás tényleg nem egyenlő azzal, hogy helyesnek látom a másik ember tettét vagy viselkedését velem szemben, és ezt el kell fogadnom, vele együtt kell élnem. Mindenki hibázik, de ha ez a hiba nem javítódik, akkor tovább kell lépni. Ha egy ember nem képes a változásra, avagy nem akarja azt (hiszen egyébként mindenki képes rá), akkor az ezernyi megbocsátás sem fog ezen segíteni.

Mindenkinek van egy tűrőképessége, ha pedig mindig csak adogatom a megbocsátást, de semmi sem változik és minden ugyanolyan rossz marad, akkor csak magamból adok, és a végén semmi sem marad belőlem.

Tehát, mindezzel nem arra biztatlak titeket, hogy maradjatok egy kapcsolatban, akár párkapcsolat, akár baráti, mert a megbocsátás fontos, vagy hogy ne szakítsátok meg valakivel a beszédet, ne lépjetek ki egy társaságból azért, mert hát „a lelki béke”. Igen, fontos a megbocsátás, de az nem egyenlő a maradással. Hiszen megbocsáthatok valakinek, akivel utána nem is beszélek többet…

Itt a lényeg ti vagytok, az emberi egészség, úgy lelkileg, mint testileg. Ha pedig úgy érzitek, hogy ez nincs meg, akkor próbáljatok változtatni, kérjetek változást, és ha ez sem jön össze, akkor csak lépjetek félre, és keressetek egy másik utat!

Remélem, hogy érthető voltam, és tudtam adni egy jobb betekintést és szemléletet a megbocsátás témával kapcsolatban nektek!

Kiemelt fotó: Pinterest

Balogh Gabriela,
Margitta