Kiégés a tizenévesek és egyetemisták körében – Miért ilyen gyakori?

Néhány éve még azt hittem, hogy a kiégés valami olyasmi, ami a felnőtteket érinti, azokat, akik évtizedek óta dolgoznak ugyanazon a munkahelyen, és belefásultak a mindennapokba. Aztán egy nap észrevettem magamon, hogy reggelente úgy kelek fel, mintha nem is aludtam volna, hogy semmihez nincs kedvem, hogy állandóan halogatok, és hogy az a lendület, amivel még nem is olyan rég belevágtam az egyetembe, valahol útközben elveszett.

Nem vagyok ezzel egyedül. A baráti körömben szinte mindenki beszél arról, hogy fáradt, kimerült, és valahogy semmi nem motiválja igazán. Ami különösen zavaró, hogy kívülről ez sokszor láthatatlan. Hiszen tanulunk, dolgozunk, teljesítünk – csak éppen belül közben egyre üresebbnek érezzük magunkat.

Szerintem ennek több oka is van. Az egyik az állandó nyomás. Már gimis korunkban elkezdődik: jó jegyek, nyelvvizsga, érettségi, felvételi. Aztán jön az egyetem, ahol szinte automatikusan elvárás, hogy legyen gyakornoki helyünk, diákmunkánk, önkénteskedjünk, tanuljunk, fejlesszük magunkat, és persze maradjon időnk a szociális életre is. A pihenés pedig valahogy mindig a lista legvégére kerül – ha egyáltalán felkerül.

A közösségi média sem segít. Naponta látom, ki mennyit utazik, milyen sikereket ér el, mit ért el huszonévesen. Ez óhatatlanul összehasonlításhoz vezet, és elég hamar megjelenik az érzés: „velem van a baj, ha nem vagyok mindig energikus és produktív”.

És, ami talán a legnehezebb: ritkán merjük kimondani, hogy valójában kimerültek vagyunk. Mert nem akarunk panaszkodni, nem akarunk gyengének látszani. De a kiégés nem gyengeség. Inkább egy tünet, hogy valami nem jó: túl sokat vállalunk, túl gyorsan akarunk haladni, és közben elfelejtünk figyelni magunkra.

Sokunknak még nincs eszköztára arra, hogyan kezelje ezt az állandó nyomást. Nem tanították meg, hogyan kell egyensúlyt találni a teljesítmény és a pihenés között, vagy hogy nem kell minden szabad percet „hasznosan” eltölteni. Pedig néha pont az hiányzik, hogy megengedjük magunknak a lelassulást. Egyre többször próbálok tudatosan időt szánni olyan dolgokra, amik nem eredményorientáltak – csak egyszerűen jólesnek. Egy séta, egy könyv, egy beszélgetés, ami nem a tanulásról vagy a jövőről szól. Ezek a pillanatok segítenek abban, hogy kicsit visszataláljak önmagamhoz. Mert azt hiszem, nem az a cél, hogy mindig mindenre legyen energiánk, hanem az, hogy megtanuljunk figyelni arra, mire érdemes azt az energiát fordítani.

Kiemelt fotó forrása: https://milenalessa.com.br/burnout-como-doenca-ocupacional/

Uszkai Réka,
Partiumi Keresztény Egyetem,
II. év