Hogyan öli ki a technika a romantikát?

Mikor hallottál utoljára szerelmi vallomást szemtől szemben? Nem egy bepötyögött „hiányzol” az éjszaka közepén, hanem valódi, rezdülő hangon kimondott érzést?

Volt idő, amikor a romantika egy kézzel írt levél volt. Egy gondosan kiválasztott virág, egy váratlan mozdulat, egy apró figyelmesség. Ma ezek a gesztusok egyre ritkábbá váltak. Nem haltak ki, de már nem tartjuk őket fontosnak. Inkább emoji szívecskéket küldünk, snapet a reggeli kávéról, és várjuk a választ, reakciót.

Mintha törődésre cseréltük volna a törődést, csak valahogy kevesebb benne az ember.

Pedig a törődés nem instant dolog. Idő kell hozzá, jelenlét, valódi figyelem. Egy emoji nem fog átölelni, és egy „read” nem jelent meghallgatást. Nem tagadom, ezek is egyfajta törődést fejeznek ki, de valahol a folyamat során elveszett az idő, az energia, az igyekezet. Tapasztaltam már, milyen az, amikor valaki csak chatben mer érzékeny lenni. Üzenetben leírt szavak, amelyek papíron szépek, de a szemébe nézve már elszállnak. Írásban könnyebb, mert nincs tétje, nincs következménye mégis épp emiatt válnak üresebbé.

A romantika nem biztonsági zóna. A romantika bátor. Kimondani valamit úgy, hogy tudod: ott van a másik tekintete, reakciója, jelenléte. Ez az, ami hiányzik a képernyő mögül. Ezt a bátorságot egyre kevésbé gyakoroljuk. A közösségi média kultúrája megtanított minket arra, hogy az embereket pörgetni lehet. Mint a videókat. Tetszik, nem tetszik, tovább. Régen, ha valami elromlott, megjavítottuk, ma inkább lecseréljük. Egy lassú válasz, egy nézeteltérés, egy unalmasabb nap, és máris keresünk valami újat. Nem biztos, hogy jobbat. Csak mást. Képernyőn könnyebb kilépni. A valódi kapcsolatok viszont nem alkalmazások, hanem történetek. Amiket nem lehet félbehagyni egy gombnyomással.

Volt egy pillanat az életemben, amit még ma is tisztán őrzök az emlékeimben. Nem volt ott semmi digitális. Nem villogott semmilyen értesítés, nem dokumentáltam le Instára. Csak ültünk egymás mellett. Egy kis csend, két egymásra néző ember, és mégis benne volt minden, amit szavak nélkül is lehet érezni. Egyszerű, nyers, valódi.

Ha elképzelem az ideális randit, nem vakuzik a telefon, nem világít a képernyő. Talán csak annyi technika van benne, hogy megbeszéljük: hatkor a kedvenc kávézónknál. Onnantól viszont nincs más, csak két ember. Kérdések, nevetések, gesztusok. A figyelem ma már luxuscikk. És az, hogy valaki teljesen ott van fejben, lélekben az egyik legnagyobb ajándék.

Nem tudom pontosan, milyen lenne egy digitálisan tudatos szerelem. De azt tudom, hogy létezhet. Amikor a kapcsolat nem az online státuszon, hanem a mindennapi törődésen, jelenléten, beszélgetéseken nyugszik. Amikor nem a „read” jelzi, hogy fontos vagy, hanem az, hogy valóban meghallanak. Amikor nem a posztok számítanak, hanem a közös élmények, amiket nem kell megosztani, mert úgyis emlékeztek rájuk. Amikor a telefonok némák, de a szív zajos.

Lehet, hogy idealista vagyok. Talán régimódi is, mert még mindig hiszek abban, hogy a romantika nem halott. Csak elfáradt a zajban. És talán arra vár, hogy valaki csendet teremtsen köré, hogy újra megszólalhasson.

Kiemelt fotó forrása: https://www.reddit.com/r/PhonesAreBad/comments/1ei4ffu/burning_time/

Mármor Viktória,
Nagyváradi Egyetem, Óvó- és tanítóképző szak,
II. év