Kinek az elvárásai szerint élünk?

Ez a kérdés elég gyakran eszembe jut. Néha úgy érzem, az egész életem egy hosszú lista, ami abból áll, hogy mit kellene tennem. Jó jegyeket hozni, jól kinézni, viselkedni, nem panaszkodni, motiváltnak lenni, segíteni otthon, kedvesnek maradni akkor is, ha épp szétcsúszok belül. De tényleg ezt akarom? Vagy csak azt csinálom, amit mások elvárnak tőlem?

Gyakran érzem, hogy próbálok megfelelni. A szüleimnek, a tanáraimnak, a barátaimnak – a világnak úgy általában. Mindenki valamit vár tőlem. Hogy legyek „jó gyerek”, „okos tanuló”, „megbízható barát”. És persze én is szeretnék mindez lenni, de közben ott van az a nyomás, amit néha már túl soknak érzek.

Előfordul, hogy valamit nem is magam miatt csinálok, hanem csak azért, mert „így kell”. Például volt már olyan, hogy belevágtam valamibe, amit igazából nem is akartam, de mások szerint fontos lett volna. És amikor nem jött be, akkor magamat hibáztattam, pedig valójában nem is a saját döntésem volt.

Néha azon kapom magam, hogy elfelejtek figyelni arra, én mit érzek. Mintha mindenki más hangja hangosabb lenne a fejemben, mint a sajátom. Pedig szerintem pont ez lenne a lényeg:

Megtanulni különbséget tenni aközött, amit én szeretnék, és amit mások akarnak tőlem. Ez viszont sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik.

Persze, nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni másokat. A szüleim fontosak nekem, és tudom, hogy jót akarnak. De néha úgy érzem, nem biztos, hogy ugyanazt értik „jó” alatt, mint én. Ők azt akarják, hogy biztos jövőm legyen, hogy ne szenvedjek, és boldog legyek – de néha ez mást jelent nekik, mint nekem. Például ők a stabil munkahelyet látják boldogságnak, én meg azt, ha valami olyat csinálhatok, amiért lelkesedem.

És ott van a közösségi média is. Az állandó összehasonlítás. Látom, hogy mások mit értek el, hogy néznek ki, miben sikeresek, és akaratlanul is elkezdem azt érezni, hogy én nem vagyok elég. Hogy többet kéne csinálnom, jobban kéne kinéznem, többnek kéne látszanom. De ez nem valós. Ezek csak elvárások, amiket magunkra húzunk, mintha kötelező lenne.

Az elmúlt időszakban próbálok tudatosabb lenni. Időt szánok arra, hogy átgondoljam: amit csinálok, azt kiért teszem? Mert ha mindig csak mások miatt hozok döntéseket, akkor mikor fogok én élni? Mikor leszek tényleg önmagam?

Szerintem az egyik legnagyobb bátorság ma az, ha valaki meri a saját útját járni. Még ha nem is tökéletes, még ha nem is mindenki ért vele egyet. Mert hosszú távon az számít igazán, hogy békében legyünk saját magunkkal. Hogy ne mások elvárásai irányítsanak, hanem a saját érzéseink. Ez az, amit most tanulok. És tudom, hogy nem leszek mindig biztos magamban, de legalább próbálok magamért élni. Nem pedig másokért.

Kiemelt fotó forrása: https://www.redbubble.com/i/art-print/Social-Expectations-by-aceandjoker/41141753.1G4ZT

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály