Hóesésben – Bántó Bianka prózája

Minden egy kívánsággal kezdődött. Egy aprócska, törékeny kívánsággal, ami – noha nem tudni, kitől is származott – rejtélyes módon teljesült, és abból megszületett egy ember. Egy törékeny, tudatlan Pálcikaember, akiből kiapadhatatlan kíváncsiság áradt. A Pálcikaember vágyott az új, az ismeretlen felé, látni és tudni szeretett volna mindent, és ez a késztetés oly erőteljessé vált, hogy gondolkodás nélkül útra kelt az ismeretlen felé, hogy felfedezzen mindent, amit eddig ismeretlennek vélt.

Sok helyen járt, sok mindent látott, mégsem érezte magát teljesnek. Csupán részlet volt egy egészben, egy apró darab, amin nem tudott továbblépni.

Egyszer aztán egy furcsa kis faluba tévedett be. Lakói gorombák voltak, szemükből már régen kiveszett az élet. Arcukon az örök unott kifejezés ült, a legkisebb érzelem jele nélkül. Így látva az embereket, a Pálcikaember rosszul érezte magát köreikben, emiatt nem is látta okát a maradásnak. Mihamarabb tovább is állt volna, amikor is a falucska közepén meglátott egy fát. Egy nagy, terebélyes fát, ami csupaszon állt. Életében nem látott még annál nagyobb, szürke, korhadt és elhalt fát, ami tökéletesen beleillett a falu képébe. Amikor ránézett, furcsa érzés kerítette hatalmába – valahogy szokatlanul ismerősnek tűnt. Még magának is félve ismerte be, de magát látta benne. Még többet akart megtudni a vadmeggyfáról, így a látvány végül maradásra késztette a Pálcikaembert.

Minden nap meglátogatta a fát. Olykor, mint egy gyereknek, mesélt neki a világról, amit bejárt, máskor pedig csak a fa alatt elterülve hallgatta a szellő suttogását, ahogy a csupasz fa ágai között bujkált. Időközben megszokta a falu furcsa, komor hangulatát, és már nem foglalkozott vele, hiszen minden figyelmét a vadmeggyfának szentelte. Így ment ez egy éven át, mígnem egyik tavasszal a fa rügyeket növesztett. A látványtól a Pálcikaember mellkasát melegség árasztotta el, de rajta kívül a falu lakói is mintha egy kicsit enyhültek volna: a komor arcuk kezdett kivirulni.

Ahogy telt az idő, a fa már teljes virágpompába borult, és a falubeliek alatta töltötték mindennapjaikat. Visszatért életükbe a boldogság, ami oly rég feledésbe merült. De a virágzás nem állt meg a tavasz végével. Tovább folytatódott nyáron, sőt még ősszel is. Mindenki furcsállta a fa hosszan tartó virágzását, ám a Pálcikaembert ez egy cseppett sem zavarta. Egyszerűen csak örült a lenyűgöző látványnak, ami beszínezte a faluban töltött napjait, figyelmen kívül hagyva a tél közeledtét.

Sajnos, bármennyire szerette volna még látni, a tél gyorsan közeledett, és ezt a Pálcikaember is érezte. Amikor beköszöntött a tél, és a hidegtől már befagytak a tavak, a Pálcikaember elhatározásra jutott: nem hagyja magára a fát. Sátrat vert a fa mellett, hogy együtt éljék túl a hideget is.

Eleinte az arra járó emberek döbbenten nézték a Pálcikaembert és a vadmeggyfát. Nem értették, hogy a tél közepén, jéghidegben a Pálcikaember miért vert sátrat a meggyfa mellett, és hogyan képes még mindig virágozni a fa. A látvány kezdetben elriasztó volt, de idővel mindenkinek természetes lett, hogy a vadmeggyfa és a Pálcikaember egymáshoz tartoznak.

Egyre hidegebb és hidegebb lett, viszont a Pálcikaember tapodtat sem mozdult a fa mellől. Reszketve figyelte a havas tájat, időnként nagyot sóhajtott, de valamiért képtelen volt megválni a fától. A vadmeggyfa, figyelmen kívül hagyva a hideget, tovább virágzott a Pálcikaembernek, oly boldogsággal, hogy bárki, aki csak ránézett, megfeledkezett a hidegről. Még ha a szívükbe viszont tavasz is költözött, a kinti hideg nem múlt el, csak nőttön nőtt.

Egy fagyos éjszaka aztán, a hideg ellenére a Pálcikaember kimerészkedett apró sátrából. A fa törzsének támaszkodva nézte hol az égen lévő csillagokat, hol pedig a hold fénye által megvilágított fa rózsaszín ágait. Hol becsukta a szemét, és azt hinnénk, álomba zuhant, hol csak a tájba merült.

A meggyfa ekkor elkezdte a virágszirmait lerázni magáról: akár a hóesés. A Pálcikaember ettől a látványtól megörült, és egy mély sóhajtással együtt egy könnycsepp szaladt ki a szeméből. A Pálcikaember többször nem emelte fel a fejét, már nem reszketett a hidegtől. A vadmeggyfa is leengedte utolsó szirmait a földre.

Hajnalodott, ez volt a tavasz első hajnala, a Pálcikaembert pedig egy rózsaszín takaró vette körül. A háta mögött a fa, amely egész télen át virágzott, most csupaszon állt. Kisütött a nap.

Bántó Bianka,
Partium Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év