tami (1)

Baráti körünk befolyása az életünkre

Sokszor hallom azt, hogy „ne hagyd, hogy mások formáljanak”, vagy hogy „önmagadnak kell lenned, ne akarj megfelelni senkinek”. És bár ezt könnyű mondani, sokkal nehezebb megélni. Mert az ember, főleg ebben a korban, amikor még alakul benne minden, sokszor nem is tudja pontosan, ki ő. És ilyenkor azok, akik körülvesznek, akarva-akaratlanul hatnak ránk. A baráti kör. Ők azok, akik néha jobban látnak minket, mint mi saját magunkat.

Én mindig is egy kicsit csendesebb lány voltam. Olyan, aki szeret figyelni, hallgatni, megjegyezni. Nem voltam az a típus, aki minden társaság középpontja, és ez sokáig zavart. Azt hittem, valami baj van velem, mert nem vagyok „elég hangos”. Aztán beléptek olyan emberek az életembe, akik nem akarták megváltoztatni ezt bennem. Egyszerűen csak mellém ültek az udvaron, meséltek, kérdeztek, és nem volt baj, hogy csendes vagyok – hanem pont ez tetszett nekik.

Azt hiszem, akkor kezdtem először érezni, hogy rendben vagyok úgy, ahogy vagyok.

Nem arról van szó, hogy a barátaim tökéletesek lennének, vagy hogy minden pillanatban harmonikusan működik köztünk minden. Néha vitatkozunk, néha félreértjük egymást. De van köztünk valami nagyon mély és megfoghatatlan dolog – egyfajta biztonság. Hogy bármilyen napom is van, valaki mindig elérhető. Nem feltétlenül nagy beszélgetésekre, sokszor csak egy rövid üzenet, egy közös nevetés a nap végén. Ezek az apró dolgok segítenek visszatalálni magamhoz.

Azt is megtanultam, hogy nem kell mindenben egyformák legyünk. Van, aki sportol, van, aki zenél, és van, aki inkább visszahúzódik. Mégis működik. Mert senkit nem próbálunk beleszorítani valamilyen „elvárt” szerepbe. Én is így kezdtem bátrabban megmutatni magam – például a verseimet, amiket addig sosem mertem senkinek megmutatni. A barátaim nem nevettek ki. Épp ellenkezőleg: biztattak, hogy folytassam. Az ilyen visszajelzések sokkal mélyebbek, mint egy lájk egy képen.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen lennék, ha más emberek lennének körülöttem. Talán teljesen más. És ez ijesztő, meg szép is egyszerre. Mert igenis hatnak ránk mások – de ez nem mindig rossz. Ha olyan emberek vesznek körül, akik jót hoznak ki belőled, akkor nincs is annál fontosabb.

A barátaim nem „formáltak át”. Inkább abban segítettek, hogy bátran kimondjam: „igen, ez vagyok én”. Hogy nem kell túl hangosnak lennem ahhoz, hogy fontos legyek. Nem kell mindig tökéletesnek tűnnöm. Elég, ha őszinte vagyok – magammal és velük is.

És amikor most visszanézek arra, honnan indultam, látom, mennyit változtam. De ez a változás nem azt jelenti, hogy elveszítettem magam. Inkább azt, hogy megtaláltam. Mert az önazonosság nem az, amit egyedül, bezárkózva találunk meg. Hanem az, amit azok tükröznek vissza, akik szeretnek minket úgy, ahogy vagyunk.

Kiemelt fotó: Julia Blackshaw, Group Hug

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály