Talán egyszerűen csak más irányba változtunk

Megannyi változás kavarog bennünk és körülöttünk a tinédzser- és a húszas éveink hajnalán.Ezek a változások hol felemelnek, hol ledöntenek, máskor pedig egyszerűen csak megtörténnek – kategorizálhatatlanul, érthetetlenül. Csak érezzük, hogy valami elmozdult.

A személyiségünket nem csak az élményeink, hanem leginkább az emberek formálják, akiket magunk köré gyűjtünk. Nem kell szélsőségekre gondolni – elég egy nevetés, egy közös titok, egy este, ami máig ott él bennünk. Voltak barátaink, akik elvettek belőlünk valamit, és olyanok is, akik hozzáadtak személyünkhöz. Ma, ha tükörbe nézünk, ők is ott állnak mögöttünk – a hangjuk, a szavaik, minden lenyomatuk.

Középiskolásként azt hittük, amit akkor élünk meg, az az „élet maga”. Négy év, ami örökké tart – és mi voltunk benne a főszereplők. Azt hittük, látjuk a világot, értjük az embereket, ismerjük magunkat. Micsoda illúzió…

Emlékszem, milyen vibráló, szinte túlcsorduló életerő feszített minket. Úgy hittük, a világ nekünk épült, és mi formáljuk majd. Az idő azonban nem kérdezett – telt, és közben mi is változtunk. Lassan, észrevétlenül.

Az egykor szoros barátságok ma már csak halvány emlékek. Egy régi fotó, egy félbemaradt poén, egy soha vissza nem térő este. És jön a nosztalgia. Nem a kellemes, hanem az a fojtogató, amitől hirtelen szűk lesz a mellkasunk. Hova lettünk? Miért maradt csak egy kép? Miért csak néma mementók emlékeztetnek ránk?

Mindenki ment a maga útján. Egyetemek, munkák, új városok, új nevetések, új szerelmek. Az érettségi után nem szakadtunk el egy csapásra – csak napról napra lettünk távolabb. Más dolgok kezdtek számítani. És egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már nem ugyanazokat a poénokat értjük, nem ugyanazokra az emlékekre mosolygunk.

Már nem azok vagyunk, akik voltunk. És talán ez így van rendjén.

Sokunkat megviselt ez a változás, mások könnyebben vették. Utólag azonban világossá vált: nem hibáztunk. Csak túlnőttünk egymáson. És ez nem azt jelenti, hogy már nem számítunk egymásnak. Számítunk, csak máshogyan.

És ha újra találkozunk – talán egy kávézóban, egy véletlen pillanatban, egy régóta halogatott összejövetelen –, néhány szó után visszaköszön bennünk valami ismerős. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy kik voltunk, és kikké lettünk. Aztán jön néhány mosoly, cinkos összenézés, és valahogy mindannyian tudjuk: ami volt, elmúlt. Már nem azok vagyunk. Csendben, kimondatlanul is elfogadjuk ezt. Majd visszatérünk abba az új életünkbe, ahol már mások töltik be a helyet, amit valaha egymásnak jelentettünk – remélhetőleg végérvényesen.

Kiemelt fotó: Pinterest

Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év