Amikor rám tör a szorongás

Nem mindig van oka. Nem mindig tudom, hogy mikor jön, mi váltja ki, vagy hogy egyáltalán miért történik velem. De egyszer csak ott van. Mintha egy láthatatlan kéz belülről összeszorítana. Nehezebb lesz levegőt venni. A mellkasom alatt valami nyomni kezd, a gyomrom összeugrik, a kezem hűvös, a gondolataim pedig… azok egyszerűen megvadulnak.

És a legrosszabb az egészben, hogy kívülről ebből semmi sem látszik. Talán csak annyi, hogy kicsit elcsendesedem. Hogy nem nevetek a szokásos poénokon. Hogy valahogy távolabb vagyok, mint szoktam. És ilyenkor jönnek a kérdések: „Mi bajod van már megint?” vagy „Na, ne hisztizz, minden rendben van.”

De nincs minden rendben.

És nem hisztizek.

Csak egyszerűen próbálok valahogy egyben maradni, amikor belül szétesek.

A szorongás nem mindig olyan, mint ahogy a neten vagy a filmekben látjuk. Nincsenek drámai összeomlások, hangos sírás vagy földre rogyás. Néha csak annyi, hogy ülsz egy helyben, és közben úgy érzed, mintha egy mély víz alatt próbálnál lélegezni. Mintha minden hang eltorzulna, minden mozdulat túl sok lenne. Egyedül vagy – akkor is, ha emberek vesznek körül.

Van, hogy a legapróbb dolog váltja ki. Egy pillantás. Egy mondat. Egy helyzet, amit valaki más észre sem vesz. És hirtelen minden felgyorsul. A gondolatok a fejedben összevissza cikáznak: Mi van, ha valamit elrontottam? Mi van, ha valaki haragszik rám? Mi van, ha valami rossz fog történni? A józan ész próbál közbeszólni, de halk. A szorongás pedig üvölt.

Próbáltam sok mindent. Zenét hallgatni. Elvonulni. Leírni, amit érzek – ez néha segít. Máskor csak mozdulatlanul fekszem, és várom, hogy elmúljon. Van, hogy percekig tart, máskor órákig. Olyankor nem tudok koncentrálni, nem tudok jelen lenni. Csak túlélni akarok.

Volt, hogy megpróbáltam elmondani valakinek. Egy felnőttnek. Hogy valami nem oké velem. Hogy néha rám tör ez az érzés, amit nem tudok megmagyarázni. És azt kaptam: „De hát mitől szoronganál, nincs is miért.” És akkor megtanultam, hogy nem mindenki érti. Hogy néha az emberek félnek attól, amit nem tudnak elkapni. És ahelyett, hogy közelebb jönnének, inkább eltolnak.

Ezért sokáig szégyelltem is. Azt hittem, valami baj van velem. Hogy túl érzékeny vagyok, vagy „nem vagyok elég erős”. De mostanában kezdem megérteni, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Hogy sokan éreznek hasonlót – csak nem beszélnek róla. És ez a tudat már önmagában ad valamennyi erőt.

Nem mondom, hogy megtanultam kezelni. Nem győztem le. Nem vagyok „túl rajta”. De már nem akarom elfojtani. Mert amikor megpróbálom letagadni, csak rosszabb. Inkább elfogadom, hogy néha jön – és hogy ilyenkor magam mellé kell állnom, nem magam ellen.

Megtanultam, hogy ilyenkor nem kell teljesíteni. Nem kell kedvesnek lennem. Nem kell megjátszanom, hogy jól vagyok. Csak engedni, hogy elcsendesedjek. Hogy lélegezzek. Hogy visszataláljak saját magamhoz.

És ha más nem is érti, én legalább próbálom megérteni magamat. 😊

Kiemelt fotó: Freepik

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály