Figyelemfelkeltés vagy fejlődési szakasz?!

Amikor valaki azt mondja, hogy „tipikus tini vagy, csak lázadsz”, mindig kicsit összeszorul a gyomrom. Mintha csak ennyi lenne az egész: egy hiszti, egy szeszély. Pedig én nem azért mondok ellent anyának vagy a tanároknak, mert unatkozom, hanem mert már nem érzem helyénvalónak, hogy minden döntést mások hozzanak meg helyettem. Szerintem a lázadás nem feltétlenül azt jelenti, hogy veszekszünk vagy ajtót csapkodunk. Inkább azt, hogy végre kezdjük megérteni, kik is vagyunk valójában, és ki is akarjuk mondani, amit érzünk.

Emlékszem, amikor először mondtam nemet egy családi programra… Csak pihenni szerettem volna otthon, de ebből nagy dráma lett. Anya azt mondta, hogy tiszteletlenség. Én meg úgy éreztem, hogy senki nem érti, mennyire fáraszt az állandó megfelelési kényszer – az iskolában, barátoknál, otthon. Akkor még csak harag volt bennem, de később rájöttem, hogy nem ők a hibásak. Egyszerűen változom. Már nem vagyok kisgyerek, de még nem is felnőtt. Ez a köztes állapot pedig tele van feszültséggel.

Néha azt is érzem, hogy amit mondok vagy gondolok, nem számít. Hogy a felnőttek mindig úgy gondolják, nekik van igazuk, mert „ők már megélték”. Közben viszont az én érzéseim is valódiak. A félelmeim, a vágyaim, a kérdéseim. És ha nem hallgatnak meg, vagy ha csak legyintenek, akkor persze, hogy hangosabban mondom. Vagy másképp – visszabeszélek, bezárkózom, vagy dühös leszek. Ezek nem feltétlenül jó reakciók, tudom. De őszinték.

Azt is észrevettem, hogy amikor nem kritizálnak, hanem kérdeznek, és tényleg figyelnek, akkor sokkal nyugodtabban tudom elmondani, amit érzek. Ilyenkor nem lázadónak érzem magam, hanem embernek, akinek joga van a saját gondolataihoz.

Szerintem a lázadás egyfajta próba: ki akarjuk deríteni, meddig mehetünk el, és mit jelent az, hogy „én”. Aki ezt csak figyelemfelkeltésnek látja, lehet, hogy elfelejti, milyen nehéz volt ennyi idős korában.

Szóval én azt mondom: igen, néha tényleg csak a figyelmet keressük. De ez nem baj. A figyelem nem luxus. Ha senki nem néz ránk igazán, hogyan találjuk meg önmagunkat?

Kiemelt fotó: Freepik

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály