Amikor a szülők nem értenek meg

Szeretem őket. Tényleg. Még akkor is, amikor a legjobban felidegesítenek, amikor azt érzem, hogy nem hallanak meg, nem látnak, vagy nem hiszik el, amit mondok. Szeretem őket, mert ők a családom, és mert tudom, hogy jót akarnak. De attól, hogy valaki jót akar, még nem biztos, hogy tud is segíteni.

Nehéz megfogalmazni, milyen az, amikor mondani akarsz valamit, de valahogy már előre érzed, hogy úgysem fogják érteni. Hogy csak legyintenek majd, vagy rávágják, hogy „ez nem is olyan nagy dolog”. És ez a legrosszabb része – amikor a fájdalmadat, a szorongásodat, a benned dúló zűrzavart egy mozdulattal semmissé teszik. „Ne dramatizálj.” „Majd kinövöd.” „Miért vagy ilyen túlérzékeny?”

De én nem dramatizálok. Nem túlérzékeny vagyok. Csak próbálom kimondani, hogy valami nem oké. És miközben ők azt gondolják, hogy csak hisztizek, én belül széthullok.

Volt, hogy napokig nem aludtam rendesen. Tele volt a fejem mindenféle gondolattal – Mi van, ha nem vagyok elég jó? Mi van, ha a barátaim valójában nem is szeretnek? Mi van, ha csak eljátszom, hogy rendben vagyok, de közben belül teljesen elvesztem? És amikor végre kimondtam valamit ezekből – mert bátorság kellett hozzá, tényleg –, csak annyit kaptam: „Ne butáskodj már, neked semmi bajod nincs.”

És ez úgy fájt, mint egy pofon. Nem a szavak miatt, hanem mert azt éreztem: akkor ezek szerint nem is szabad rosszul lennem? Nem is lehetnek nehéz napjaim, mert „jó életem van”? Mert „másnak sokkal rosszabb”? És akkor mit kezdjek azzal, ami bennem van?

Azóta néha csendben maradok. Elmondani nem mindig van értelme. Inkább megtartom magamnak. És ez nem büszkeségből van, hanem védelemből. Hogy ne kelljen újra azt érezni, hogy túlzok, hogy nem vesznek komolyan, hogy hibás vagyok azért, amit érzek.

Pedig lenne, amit elmondanék. Hogy néha fogalmam sincs, mit csinálok. Hogy van, amikor egyszerűen utálom magam, és nem tudom megmagyarázni, miért. Hogy vannak napok, amikor csak egy ölelés kellene, nem tanács, nem kioktatás, nem „az én időmben bezzeg” történetek. Csak valaki, aki azt mondja: értem, hogy fáj, és itt vagyok.

Persze nem hibáztatom őket teljesen. Azt hiszem, ők máshogy nőttek fel. Nem tanulták meg, hogyan kell beszélni érzésekről. Ők is cipelnek dolgokat, amikről nem beszélnek. Lehet, hogy nekik sem volt, aki figyeljen rájuk. Talán ezért nem tudják, hogyan legyenek ott nekem. Ez nem mentség, csak egy szomorú láncolat.

De valahol azt is érzem, hogy nekem nem szabad ebbe belenyugodnom. Nem akarom továbbadni ezt a fajta csöndet, ezt a „túl kell élni, és kész” hozzáállást. Szeretném, ha egyszer én olyan felnőtt lennék, aki tényleg figyel. Nem csak hall, hanem ért is. Mert most pontosan tudom, mennyire rossz érzés, amikor egy felnőtt, akiben bízol, elfordul – akaratlanul is.

És mégis… vannak pillanatok, amikor valami mégis elcsúszik rajtuk. Egy félmondat, egy aggódó pillantás, egy váratlan kérdés, hogy „minden rendben?” – és akkor elhiszem, hogy talán próbálják. Hogy szeretnek, csak nem mindig tudják, hogyan mutassák ki.

Szóval próbálok türelmes lenni. Próbálok nem elzárkózni teljesen. Néha újra próbálkozom, csak kicsit máshogy, óvatosabban. És néha ők is. Talán ez az, amire építeni lehet.

Kiemelt fotó forrása: https://legalresearchph.com/2024/07/13/evolution-and-efficiency-of-mental-health-laws-in-the-philippines/

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály