Vége az évnek

A mai reggelen kicsit különösebben keltem – más gondolatokkal, más érzésekkel –, és igazság szerint hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem az a tény váltotta ki belőlem, hogy vége van a sulinak. Semmilyen jellegű félreértés ne essék, hisz nem szeretném, hogy bárki is azt mondja: bizony azért van iskolaundora, mert egy 11.-es, tulajdonképpen teljesen idegen lány valahonnan a nagyvilágból ezt sulykolja belénk. Azonban nekem ez a megérzésem volt – sőt, most is ezzel a megérzéssel vagyok megbékülve. Akarom mondani: a mai nap, vagy már akár a tegnap délután is átlagos napok voltak. Azonban ezúttal a torkom nem volt eldugítva egy hatalmas görccsel – ami köztudottan a félelem jelenlétét jelzi, legalábbis egyes mendemondák szerint, különösen itt a környéken. Nem éreztem saját magamban a stresszelés jeleit – amit ki is hangsúlyoznék –, ugyanis ettől függetlenül néhány nyom még maradt bennem. Hisz az idei tanév nem olyan régen fejeződött be. S mostanra – ha még a címből nem is derült ki biztosan –, már mindenki rájöhetett, hogy a stressz és azok a bizonyos görcsök, amiket a torkomban és a hasamban éreztem, minden bizonnyal az iskola tünetei voltak, és biztosan azok is lesznek még egy jó darabig.

Alapvetően nem tartom magam egy lusta, iskolakerülő, semmirevaló diáknak – bár ezt nyilvánvalóan egyik tinédzser sem mondja ki konkrétan magáról. Ha mások mondják, azt pedig nem hiszik el. Mégis, folyamatos nyűgként élem meg az iskolai tanév minden egyes napját – beleértve a hétvégéket is, ami még inkább meglepő.

Az egyik ezzel kapcsolatos ok teljes mértékben azzal függ össze, hogy az iskola és a tanulmányaim az oka (vagy inkább az okok), amiért kénytelen vagyok minden vasárnap délután útra kerekedni, otthagyni a pihe-puha ágyikómat, és egy héten keresztül csakis kizárólag a tanulásnak, a már említett stressznek és ezek forrásainak élni. Így leírva ez talán még fájdalmasabb is, mint ahogy elsőre gondoltam.

Egyéb szempontokat megnézve azonban: nem lenne olyan rossz hely az iskola. Sőt, ha közelről vizsgáljuk, maga az épület is teljesen rendben van – és igazság szerint, három év elteltével osztályközösségként is egészen jól működünk. Bár ez bizonyára minden évfolyamban így van – mármint, hogy akkorra szokja és szereti meg az ember az osztályát, amikor már közel a búcsú ideje.

Cikkem eredeti témája azonban sajnos nem az iskola pozitív oldalát kívánja bemutatni, hanem sokkal inkább az ellenkezőjét – a rosszabb, negatívabb felét. Egyrészt azért, hogy saját gondolataimon keresztül több millió diák érzéseit közvetítsem, másrészt pedig, hogy megnyugtassam ugyanezen tanulókat: az elkövetkezendő két-három hónapban ezeknek a hátrányoknak nyomuk sem lesz az életükben.

Na de lássuk akkor azokat a bizonyos negatív tényezőket, amelyek hiánya aranyéletet tud biztosítani nagyon sok fiatal számára.

Nap mint nap stresszel találkozni

Az egyik legnagyobb jellegzetessége az iskolának – amiről már fentebb is beszéltem – nem más, mint a mindennapos stressz és idegesség, amivel maga az iskola jár.

A „stressz” bár egy rövid szó, nagyon sokszor legalább annyi felé is terjedhet szét – azaz annyi minden okozhat stresszt az emberek életében… vagy, kicsit szűkebbre véve a szót: a diákok életében. Nagyon sokan elsősorban a tanulmányi eredményeik miatt stresszelnek, ami teljes mértékben megérthető, hiszen az iskola elsődleges lényege a tanulás, amellyel büszkén kell(ene) élnünk. Hisz nagyon sok elmaradott hely van a világon, ahol nincs erre lehetőség.

Annak ellenére azonban, hogy tisztában vagyunk ezzel a ténnyel, és tudjuk, hogy mekkora előnyünk van másokkal szemben, sokszor mégis nehezünkre esik ezt könnyedén felfogni.

A legtöbb esetben – természetesen – nem minden iskolában, vagy legalábbis nem minden szakon várnak el mérhetetlen mennyiségű tananyagot. Azonban néha már az is elég nehéz egy adott diák számára, hogy ugyanazt a mennyiséget, ugyanabból a tantárgyból tanulja meg, mint mások. Hisz – sajnos vagy nem sajnos – nem vagyunk egyformák.

Egy másik, sokakat érintő stresszhelyzet a megfelelési kényszer. Ez bizony nem mindig csak a jegyekről szól – hanem akár öltözködésről, anyagi háttérről is –, amelyek szintén bántják a tanulók lelki világát.

Ezek a megkülönböztetések éreztetik a diákokkal, hogy ők nem olyanok, mint a többiek – és emiatt sokszor olyan helyzetekbe sodorják magukat, amelyek segíthetnek nekik „beolvadni” az adott közösségbe. Még akkor is, ha ez az egészségükbe kerül.

A feladatok határideje

Újabb stresszforrásként tekinthetünk magára a határidőre is, ami magában foglalja azt az időpontot, amikorra egyes iskolai feladatokat kell beküldeni, bemutatni vagy csupán elkészíteni. Ez a fajta stressz és nehézségérzet azért is különbözik a korábban említett kategóriáktól, mert itt nem az a fő kérdés, hogy az adott beadandók mennyire szépen vagy ügyesen vannak elkészítve. Sokszor már az is kérdéses, hogy egyáltalán le lesznek-e adva időben – és ha nem, akkor a tanárok milyen büntetést szabnak ki.

Nyilvánvalóan léteznek kedves és melegszívű tanárok is, akik igyekeznek a lehető legelnézőbben viselkedni a tanulókkal ezekben a nehéz helyzetekben is. Ám valljuk be: az ő türelmük sem végtelen, és különben sem lenne igazságos a többi diákkal szemben, ha mindenki késhetne, bármikor.

Ezzel ellentétben azonban bizonyára jól ismerünk olyan pedagógusokat is, akik nemcsak kevés időt adnak egy-egy feladat elvégzésére, de nagyon komolyan is veszik a határidőt – és a legtöbb esetben még szigorúan is osztályoznak.

Nos, ezekben a helyzetekben alakul ki az úgynevezett stresszhelyzet a diákok életében. Különösen akkor, amikor vakáció vagy év vége előtt állnak – és a legtöbb esetben még elegendő jegyük sincs.

Kintlakás, bentlakás vagy navéta

Hogy egy kicsit személyesebbre fordítsam a szót, mindenképp stresszhelyzetként gondolok – vagy gondolhatunk – magára a módra is, ahogyan egyes tanulók nap mint nap eljutnak az iskolába. Vannak, akik helyben laknak, és elegendő számukra minden reggel csak egy adott villamosra felülni. Ám akadnak olyanok is, akik már hajnalban kelnek, és folyamatosan, nap mint nap azon aggódnak, hogy le ne késsék a buszukat vagy az éppen aktuális vonatot.

És természetesen ott vannak azok a tanulók is, akik csak hétvégente – vagy néha még akkor sem – látogatnak haza, és töltenek együtt időt a családjaikkal… úgy, hogy közben még több oldal házi feladat is vár rájuk…

Kiemelt fotó: Change.org

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály