Vágy-alakok – Pap Nikoleta versei

Én várnék rád

Nézek ki az ablakon,
várom, mikor jössz.
Olyan ennek ereje, mint avaron
a bujdosó szösz.

Hisz te is tudod, hogy itt várlak,
s hogy a szívem érted dobban,
mégsem kell a karom kitárjam,
amikor az ajtó zárja kattan.

Mert nem te vagy, ki ideértél,
nem te, csak az árnyékod.
Megnézi, hogy én leszek-e
az, ki téged várni fog.

Árnyék

Az árnyékok, mik előttem járnak,
az út végén mindig szeretettel várnak.
Sok a különbség, kevés, mi hasonlít,
Belőlem a szenvedély mindig csak ordít.

Az árnyékom követem, társulj hozzám te is,
Mi visszatekint ránk, úgyis mindig hamis.
Az árnyékom követem, szaladok utána,
de ha visszafordul, átmegyek butába.

Hervadnak a virágok

Hervadnak a virágok,
már nincs elég víz nekik,
az utolsó tartalékot is
a föld mélyéről szedik.

Levelek sárgák már,
szirmaik lehullanak,
belül a gyengéd lelkek
régóta omlanak.

Tükör

Tükörbe tekintek,
s önmagam keresem,
valaki hátulról rám szól:
Csak ne olyan hevesen…

Egy apró mosoly,
egy gyermeki emlék,
egy olyan pillanat,
mi belülről széttép.

Ezt találtam magam helyett,
ezt hozta a sors,
csíp az igazság eléggé,
nem olyan, mint a bors.

Szekrényben az emléked

A szekrényben az emléked
nem csak egy fénykép,
valami annál több,
s olyan, mint egy rémség.

A lelked maradt ott,
hogy őrizze álmomat,
hogy megfejtse
minden féltett vágyamat.

A szekrény csak neked áll:
olyan, mint egy szentély,
megtudni, hogy hová bújtál,
az igazi rejtély.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály