Papírlapok mögött – Lázár Ervin

Ha most azt mondom, hogy Négyszögletű Kerek Erdő, ismerősen hangzik? Nem csoda, hogy igen. Lázár Ervinnel már kiskorunkban is megismerkedtünk, habár lehet, akkor még nem tudtuk, milyen nagy író ő. Nyolcvankilenc évvel ezelőtt született 1936. május 5-én Lázár Ervin, aki komolyan vette a meseírást, történeteit sokszor a gyerekei inspirálták, a magyar nyelvvel pedig játszott és varázsolt egyszerre. A mesevilág iránti vonzódását az alsórácegrespusztai gyerekkorból hozta, kedvencei között pedig még idős korában is a népmeséket emlegette.

Mert hát, ki ne ismerné a mesevilágban lévő erdőt, ami úgy kerek, hogy négyszögletű? Ebben a világban él Mikkamakka és Vacskamati (meg persze Dömdödöm), szomszédaik között található szegény Dzsoni és Árnika, és természetesen ott van még Berzsián is, a költő, aki utálta a rosszkedvet, és a versnemírást tartotta a legpocsékabb munkának.

Lázár Ervin a huszadik századi magyar gyermekirodalom szárnyaló fantáziájú írója, aki tanárként végzett, a pályáját újságíróként kezdte, legnagyobb sikereit viszont vitán felül meseíróként aratta. 1974-ben kapta meg a József Attila-díjat, majd 1996-ban a Kossuth-díjat. Ifjúkora nagy részét a Tolna megyei alsórácegresi pusztán töltötte, ott, a tanyavilágban a gazdasági cselédek, földhöz ragadt kis parasztok között évszázados hagyománya volt a mesemondásnak.

Lázár Ervin sosem szerette az Andersen- és Grimm-féle műmeséket, saját munkáit inkább a magyar népmesék, népmondák inspirálták. Első olvasói és kritikusai pedig nem mások voltak, mint a gyerekei: „Kiváltképp középső lányom, Fruzsina, aki már négy-öt éves korában a társszerzőm volt, sok történet ötletadója, kitervelője, módosítója.”

Első meséje A molnár fia zsák búzája volt, amelyet – egy 1996-os Magyar Nemzet-interjú szerint – huszonévesen írt, és „alaposan érződik rajta a népmesék hatása”. Ebben a beszélgetésben is felemlegette a gyerekkorát, Alsórácegrespusztát, ahol nagy mesélések folytak, ezeknek a meséknek pedig a fele igaz volt, a másik fele a képzelet szüleménye: „A világ onnan nézve óriási idegenségnek tűnt, csak a mi kis közösségünkben éreztük otthon magunkat, ami akár Négyszögletű Kerek Erdőnek is nevezhető, mely oly varázslatos volt, hogy igazából nem is létezhet, csak a negyedik dimenzióban.”

Lázár Ervin nem tett különbséget a gyerekeknek és a felnőtt olvasóknak szánt művei között. 1980-ban a Színház című folyóiratnak is azt mondta, hogy soha nem gondol arra, hogy éppen gyerekeknek vagy felnőtteknek ír-e: „Nem foglalkozom meseelmélettel. De az ember szeret játszani, és játékossággal közelít meg sok dolgot az életben. A gyerekek fantáziája pedig egyenesen óriási. A gyerek tanulja a világot, és amikor életében először lát meg valamit, azt egészen biztosan másképp észleli, mint ahogy akkor fogja látni, amikor már tudja, mi az, és a különleges dolgokat már nem veszi észre benne, mert már megszokta. És a nyelvvel is így bánik, ezért születnek csodálatos nyelvi bakugrások. Tulajdonképpen az a titka az egésznek, hogy akik gyerekdarabokat, jó gyerekdarabokat írnak, azok a legteljesebb mértékben kihasználják a gyerek fantáziáját, és a játék nemcsak a színpadon folyik, hanem a gyerek fantáziájában is.”

Lázár is játszott és varázsolt a nyelvvel, tobzódott a nyelvi leleményekben és a leleményes nevekben, amelyek egy részét szintén a gyerekeknek köszönhette: interjúiban például többször elmondta, hogy Mikkamakka neve az unokaöccsének köszönhető, aki nem tudta kimondani azt, hogy Miska macska. A Magyar Nemzetnek (1996) ezt nyilatkozta: „Vannak nevek, amelyeket népmesékből vettem át, például Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl egy afrikai népmese hőse.”

Hiába azonban a gazdag fantázia, maga Lázár realistának tartotta a meséit; ahogy fogalmazott: számára a képzelet és a gondolatvilág jelentette a legnagyobb realizmust, és történetei a valóságban szerzett tapasztalatok alapján álltak össze: „Itt van például Bruckner Szigfrid, a kiszuperált cirkuszi oroszlán, akit öregsége miatt kirúgnak az állásából – nem tudnánk erre számtalan példát hozni a valóságban? Vagy itt van például Ló Szerafin, a kék paripa, akit színe miatt senki sem fogad be. Tiszta realizmus, nem?”

Kiemelt fotó: Pinterest

Darvasi Viktória-Bianka, 9. I osztályos diák cikke a nagyváradi
Mihai Eminescu Főgimnázium Emishake című diáklapjában