Kinőttem mindent

Kinőttem mindent. Kinőttem a szobámat, a házunkat, a falumat. Még a ruháimat is. Talán egy kicsit a gyermekkorban dédelgetett álmokat is.

Folyton motoszkál bennem egy érzés, ami egy percre sem hagy nyugodni. Az ismerős falak, utcák, emberek mind egy kicsit elidegenedtek. Mindenben a hibát keresem: magamban is, a környezetemben is. Nem találok nyugalmat otthon, de a messzi távolban sem, mert mindig visszaránt ez a nyugtalanító érzés.

Se nappal, se éjjel nincs békém. Az agyam olyan, mint egy óraműhely: tik-tak, tik-tak, tik-tak — kattog, forog, zakatol, és minden apró nesz is felriaszt. Azt érzem, elkéstem. Azt érzem, már nem kezdhetem újra az egészet. Nem tudok lemondani azokról az álmokról, amelyeket kisgyerekként dédelgettem, ápolgattam.

Mégsem tudok mindent úgy folytatni, ahogy volt. Nem szakíthatok meg kapcsolatokat, de néha azt sem tudom, hogyan tarthatnám meg őket. Hova kezdeném újra? Miért érzem magam néha felszabadultnak, mégis megfojtva?

Nyomasztanak az elvárások — a magammal és másokkal szemben felállított rögeszmék, amelyek belém ragadtak. Nem engednek. Olyanok, mint egy kullancs, ami régóta a bőröm alá fúrta magát: kiszívja minden erőmet, és ha ki is tépem, nyomot hagy maga után.

Nem akarom így érezni magam. Nem akarom kinőni az ismerős utcákat, a csendes falut, ahol felnőttem. Az árkokat, amelyekben a szomszéd gyerekekkel gurultunk fel-alá. A szobámat, ahol korán tanultam, sőt néha tanítottam is. A kapcsolatokat, amelyek még most is fontosak az életemben. Nem akarom magam tehernek érezni, panaszkodónak, szomorúnak. Nem akarok mindent megkérdőjelezni. Csak egy pillanatra szeretnék kikapcsolni.

Hogyan is gondolhattam, hogy amit tízévesen elhatároztam, az mindvégig ugyanúgy marad? A ruhák, a cipők, a szoba, a ház, a falu, az utcák, a bolt, a kapcsolatok, meg az álmok — hogyan engedjem el mindezt, amikor azt érzem, hogy nélkülük kevesebb leszek?

Félek. A kudarctól, a megbánástól, hogy jobban is csinálhattam volna. Félek a veszteségtől, félek, hogy sosem leszek elégedett, és félek, hogy valamit örökre elveszítek, ha kilépek ebből a megszokott világból. Hogy egyszerűen nem voltam elégedett, hogy túl sokat akartam, túl sokat vártam el. Személyektől, helyektől. Mert sokszor még az okát sem tudom, mi nem jó, csak azt érzem: nem jó.

Nehéz elengedni a biztonságot, a jól ismert világot. Mert bármennyire szűk is lett, bármennyire nyomasztó – az enyém. Az emlékeim, a gyerekkorom, az első örömöm és az első félelmem is ott lapul minden sarkon, minden repedésben. Valahol mélyen azt remélem, ha tovább maradok, talán megőrizhetek belőle valamit.

De közben tudom, hogy már nem férek bele. Hogy ha maradok is, csak a saját vágyaim ellen élek. Mert nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor tudod, hogy többre lennél képes, mégis maradsz valami miatt, ami már régen nem tart meg téged.

Azt hiszem, ilyen érzés, amikor kinőttél mindent. Amikor húszévesen rájössz, hogy néha el kell engedni dolgokat, amelyekben már nem érzed magad kényelmesen. Mert senki sem veszi fel újra meg újra az elnyűtt, kinőtt ruhákat, amelyek egykor tökéletesen passzoltak minden vonaladra, de mára már fulladozol bennük.

Kiemelt fotó: Pol Ledent, Autumn in my countryside

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év