Mit jelent számomra kilépni a komfortzónámból?

Tizenöt éves voltam, amikor először utaztam külföldre a szüleim nélkül. Görögországba mentünk, autóval, négyen: a fiútestvérem, két barátunk és én. Már maga a gondolat is teljesen új volt – hogy ilyen sokáig távol legyek otthonról, és úgy, hogy anya és apa nincsenek ott, ha bármi gond lenne. Izgatott voltam, de közben valahol belül rémült is.

Mindaddig ott volt körülöttem a biztonság, amit a megszokott dolgok adtak. A családi étkezések, a saját ágyam, a tudat, hogy ha valami nem megy, mindig van kihez fordulni. Most viszont mi négyen vágtunk bele ebbe az egészbe – egy hosszú útra, egy másik országba, más nyelvvel, más kultúrával. És egy kicsit olyan volt, mintha valaki belökött volna egy ismeretlen medencébe, azt mondva: „úszol vagy nem.”

Az indulás reggelén az autóban csendben ültem, néztem ki az ablakon, és próbáltam nem mutatni, hogy belül mennyire izgulok. A bátyám persze teljesen nyugodt volt – ő mindig is lazábban kezelte az ilyesmit. Az utazás hosszú volt, de ahogy átléptük a határt és elkezdtek megváltozni a táblák, az emberek, a hangok körülöttünk, valami bennem is – elmozdult. Először fura volt minden – más illatok, más reggelik, még a boltok is furcsák voltak. De egyre inkább elkezdtem élvezni ezt az „ismeretlen” érzést.

A szállásnál is nekünk kellett mindent intézni – hol lehet parkolni, mikor kell fizetni, merre van a bolt. Nem volt ott senki, aki helyettünk megszervezett volna mindent. És ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem: képes vagyok rá. Nem egyedül persze, de nem is gyerek módjára – hanem úgy, mint aki meg tud oldani dolgokat. Felnőttként, legalábbis valami olyasmiként.

Egyik este csak sétáltunk a tengerpart mellett, néztük a fényeket, ettünk egy fagyit, beszélgettünk. Nem történt semmi különös, de közben mégis olyan érzésem volt, mintha valami új életérzést fedeznék fel. Hogy nem kell minden pillanatban a „mi lesz, ha…” kérdés körül forogni. Elég csak ott lenni, és jól lenni. Ez az este valahogy bennem maradt.

Amikor hazaértünk, úgy éreztem, valamit ott hagytam azon a parton – a félelmeimet. Vagy legalábbis egy részüket. Azóta sem lettem az a típus, aki vakmerően beleveti magát minden új dologba. De már nem félek tőle annyira. Mert tudom, hogy a komfortzónából kilépni nem mindig látványos. Néha csak annyi, hogy máshol alszol, máshogy reggelizel, és rájössz, hogy megy ez neked.

Ma már hiszem, hogy a komfortzóna nem egy fal, amit le kell bontani. Inkább egy kör, amit minden új tapasztalattal tágítasz. Az első ilyen köröm Görögország volt. És jó volt megtapasztalni, hogy a világ nem olyan ijesztő, ha viszel magaddal egy kis bátorságot – meg három embert, akikkel nevetsz, néha vitatkozol, és végül hazaérsz.

De nem csak ilyen utazásokkal bővítheted a köröd. Elég az is, ha a megszokott fagyi íz helyett legközelebb valami mást próbálsz ki. <3

Kiemelt fotó: Georgia Baldassarra

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály