„Túl sok bennem a kimondatlan szó”

Van az a pillanat, amikor egy beszélgetés közben már a nyelveden van valami – de mégsem mondod ki. Csak lenyeled. Elrejted. Elmosolyodsz, és inkább azt mondod: „Semmi.” De belül közben ordítani tudnál.

És ezek a „semmik” egy idő után elkezdenek gyűlni benned. Szavak, amiket nem mertél kimondani. Érzések, amiket nem tudtál megfogalmazni. Vélemények, amiket lenyeltél, mert nem akartál „túl érzékeny” vagy „problémás”, „hisztis” lenni. És egy idő után már nem is tudod, hogy mi az, amit valóban kimondtál – és mi az, amit csak szerettél volna.

Én is így vagyok ezzel. Túl sok minden van bennem, amit nem mondtam el senkinek. Mert nem tudtam, hogyan kezdjek neki, vagy azt, hogy hogyan reagálna rá az illető. Vagy mert azt gondoltam, úgysem érdekel senkit. Esetleg mert féltem, hogy kinevetnek, megbántódnak, vagy egyszerűen nem értenek meg, akár meg sem hallgatnak.

Ott vannak a családomnak szánt szavak, amikor nem akarok újabb vitát, de tudom, hogy úgysem értenének meg, úgyhogy inkább hallgatok. Ott vannak a barátoknak szánt mondatok, amiket nem merek kimondani, nehogy megváltozzon a kapcsolatunk, vagy teljesen tönkremenjen. És ott vannak az érzések, amiket még magamnak sem merek bevallani, nemhogy másnak.

És közben kívülről lehet, hogy nyugodtnak tűnök, mert mosolygok. De belül tele vagyok el nem mondott történetekkel, ki nem engedett könyekkel. Egy csomó „mi lett volna, ha” kérdéssel, és rengeteg olyan mondattal, ami ott ragadt a torkomban, és még mindig csak kaparja.

Néha azon gondolkozom, hogy milyen lenne, ha egyszer csak mindent kimondanék. Ha nem tartanék vissza semmit. Csak leülnék valakivel, és azt mondanám: „Figyelj, ez vagyok én. Ezek a gondolataim. Ezek a félelmeim, a kérdéseim. Ezeket érzem. Ezek a céljaim. Ezt én másként csináltam volna.”

De ehhez bátorság kell. És néha sajnos nincs elég.

Az iskolában nem tanítanak minket beszélni igazán. Azt megtanuljuk, hogyan írjunk meg egy elemzést vagy érvelést – de azt nem, hogyan mondjuk ki: „Félek.” „Haragszom.” „Nem érzem magam elég jónak.” „Megbántott, amit mondtál.”. Pedig ezek a mondatok lennének a legfontosabbak.

És lehet, hogy nem is mindig kell hangosan kimondani. Néha már az is segít, ha leírod. Ha legalább magadnak bevallod. Én is próbálom. Naplóba, jegyzetbe, vagy csak egy üres lapra. Mert ha nem kerülnek ki, belül fojtogatnak, emésztenek. És az érzések, amiket nem mondunk ki, idővel elkezdenek nehezíteni minket – a légzést, a gondolkodást, az önmagunkhoz való viszonyulást.

Szóval most próbálok tanulni. Beszélni. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha remeg a hangom. Mert minden kimondott szó könnyebb, mint a kimondatlanok súlya. <3

Kiemelt fotó: Carolyn Dube, Chaos in my Head

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály