Mai szonettek – Kendi Dominik

Eldobott emlékek

Mint a nyári jégeső, mely pusztító,
Esőt vártak népek, földek, növények,
Fehér, csendes felhők lettek sötétek,
Szerelmed nekem halálra buzdító.

Mint vándor, szívet tépő út, pusztító,
Kiszáradt bokrok sóhajtanak mélyet,
Árnyékok lopnak utolsó fényeket,
Lelkem sötétedbe zuhant, bénító.

Szögtől vérzik már a talpam, oly sebes,
Beleléptem, a vész, mely belülről öl,
Az ajándék, most, gyémántból lett szenes.

A szerelmed, egy penge vége, ököl,
Szívem már nem várja, ütést nem keres,
Emlék, mit a lélek buzgón eltöröl.

Az idő arca

Az idő arca sosem fordult feléd,
Csak néz előre, sosem nézett vissza.
A perc pereg, időt az óra issza,
És a múlt lehull, mint ágakról a lét.

Hiába kérnél: „állj meg még, ne menj el!”
Nem hallja hangodat, fut tovább vakon.
Nem kér kegyelmet, nem adott irgalom,
Amit rég elvitt, már nem adja neked.

De él, mi benned egyszer már lángra kelt,
S ha más is érzi, benne bontatlan ég,
Akár a fény, mi nagy hidegben telelt.

A perc tovább fut, de a szív csakis ég,
Hordozza, mint emlékező, felelt,
Ami egyszer volt ott volt, oly nagyon rég.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály